~VI

-Annie!-kopogtattam az ismerős mégis oly idegenné vált ajtón. Kishíján inkább betörtem mint kopogtam ,de abban a pillanatban semmi nem számított. Csak a zsebemben lapuló cetli. És annak jelentősége. Amit kristálytisztán értettem ,de tőle kellett hallanom ,hogy elhigyjem. Az ajtó nyílására térdem megremegett és egy pillanatra azt hittem kicsúszik alólam a lábam. Hirtelen minden magabiztosságom elszállt és helyét átvette a félelem. De le kellett küzdenem.
És a szeretetem segített benne. Így nyugodtan tudtam az ajtón kilépő személy szemébe nézni és olyan szorosan megölelni ,hogy átérezze mindent amit az ember léleknek nevez és amit az tartalmaz. Azt a millió érzést.
-Hát ez a nap is eljött...- sóhajtotta és elengedett.-Az én kicsi ajándékom elmegy.
-Honnan tudod?-kérdeztem meglepetten.
-Ó szívem! Tudtam ,hogy el fog jönni ez a nap. És három éve azt is tudom, hogy pontosan mikor. Ismerlek.-mosolygott rám és kézfejével megsimította arcomat. De az a mosoly... Soha nem láttam még többet egy mimikában. Abban az egyben viszont minden benne volt. Az arcában láttam az emlékeket ,a gondolatokat és azt a rengeteg érzelmet. A félelmet, a boldogságot ,a szomorúságot ,a fájdalmat ,a megkönnyebbülést és még annyi ,de annyi darabkát a belsőjéből. Azokat a darabokat amiket önmagamban is megtaláltam és amik általa vésődtek belém.
-Nagyon haragszol rám?- néztem rá ártatlan bociszemekkel és egy pillanatra újra az a kislány voltam akit ez a nő vett védelmébe és akinek csíntevéseiért el kell számolnia. Aki nem akart fájdalmat okozni neki ,mégis megtette.
-Hogy tudnék rád haragudni?- nézett rám könnyes szemekkel. És abban a pillanatban csak egyetlen dolgot láttam az arcán. A megértést. És ebben benne volt a szánalom , amit egy olyan gyerek kap aki elvesztette családját. Pontosabban aki elszakadt tőlük. És innentől kezdve senkit sem nevezhettem anyámnak vagy második anyámnak. Mert megértettem valamit. Annie indokát amiért befogadott.
Semmi más nem volt az csak az emberség. Az hogy megszánt. És egy anya nem szánakozik a gyermekén.
Így én már nem nevezhettem őt annak akinek eddig ,akármekkora is volt a kölcsönös szeretet közöttünk.
-Inkább lemondtál rólam azért ,hogy anyagi támaszom legyen? Inkább odaadtad nekem azt a pénzt amit a saját családodra szánhattál volna? Csak azért ,hogy elmehessek majd egyszer? -kérdeztem és könnyek szöktek a szemembe. Annie csak bólintott majd beinvitált egykori otthonomba és mesélni kezdett.
-Amikor hozzánk kerültél már akkor tudtam, hogy soha nem bírnál ezen a helyen maradni. És ez így teljesen rendben van. Ki akarna az emlékei rabjaként élni? Ott ahol elveszett valamit. Az esélyét arra ,hogy szépnek lássa a világot. Már akkor éreztem rajtad , hogy akármennyire jó gyerek vagy ,egyszer el fogsz majd menni. Tudtam ,hogy megvárod majd amíg betöltöd a 18. életévedet ,esetleg a 21-et is ,de amikor nem jöttél a 18. szülinapodon tudtam ,hogy ezen a napon bepótolod.
Tudtam ,hogy nem akarsz terhet róni ránk ,csak a magad terhét akarod elhagyni. És én meg akartam neked könnyíteni annyira amennyire csak tudtam. És ez volt az egyetlen ötletem. Mert abban 110%-ig biztos voltam ,hogy ennek hasznát veszed. És egy pillanatig sem bántam meg ,még akkor sem ha te esetleg dühös lennél rám miatta. Mert azt a pénzt amiből biztosítani tudtam volna az akkori életedet nálunk ,inkább a jövődet akartam biztosítani és úgy éreztem meg kell neked adnom a szabad menekülés jogát. És nem hagyom ,hogy visszaadd! -magyarázta el mit miért tett habár nem volt rá szükség, mert már abból az egy szóból is tudtam. De ha másért nem is, azért az utolsó mondatért megérte meghallgatnom. Mert az a hangsúly a régi szép emlékeket ébresztette fel bennem.
-De én nem...- kezdtem volna tiltakozni ,de a múlt mintájára most is félbeszakította mondandómat.
-Persze ,persze nem tettél érte semmit. Értelek ,de majd ha annyi idős leszel mint én megérted te is ,hogy miért nincs igazad.-mondta anyáskodóan.-De most inkább menj és kövesd a
sorsodat!
Ahogy kiejtette a papíron szereplő szócskát valami megindult bennem. Egy kis magabiztosság keveredve egy csepp bátorsággal ,telve önzőséggel, ami most keserűség helyett furcsa módon megédesítette a magam kis világát.
-Mit is mondhatnék?!-nevettem fel és magam sem fogtam fel a történteket.
-Mondjuk ,hogy küldesz majd képeslapot!-kezdett viccelődni. Felállt az asztal mellől ,ahová negyed órája együtt ültünk le és felém lépett.
-Menj már te lány!- ölelt meg nevetve. Kevésbé tűnt ez talán örökre szóló búcsúnak mintsem baráti üdvözlésnek ,de nem bántam. Mert éreztem ,hogy a búcsú már a zsebemben lapul. Hiszen észrevétlenül próbálta ugyan becsúsztatni a lapocskát a búvóhelyére ,de nem sikerült neki. Ilyenkor szoktak az ilyen dolgok a legkevésbé sikerülni.
-Igenis asszonyom!- tisztelegtem elkomolytalankodva a dolgot, majd puszit nyomva arcára elhagytam a sok otthonnak nem teljesen nevezhető hely közül az egyiket. És biztos voltam benne, hogy bármikor szívesen eljönnék ide ,de akkor még nem is sejtettem ,hogy Durbanba is önként és dalolva fogok majd visszatérni.

•VI

"A 'koncert' után rögtön a lányhoz siettem. Az érkezésemre felállt és szorosan átölelt. Kicsit meglepődve ugyan ,de viszonoztam ölelését ,mire a karjaim között megbúvó, apró teremtmény egész testben rázkódni kezdett. Kicsit eltoltam magamtól, hogy megkérdezzem mi a baj ,mire ő egy pillanatra abbahagyta a sírást és könnyekben úszó tekintetét rám emelte. Mintha csak arról akart volna megbizonyosodni, hogy valóban létezem e. Mindezt egy pillanat alatt tette ,majd mint valaki akit bűnözésen kaptak ,hirtelen lesütötte szemeit és a bakancsa orrát kezdte bámulni.
-Nem érdemlem meg, hogy meghallgass.-suttogta ,mintha csak magának mondta volna. Közben egy másodpercre sem nézett fel. Lehunyta szemét ,nyelt egyet és valamivel hangosabban ,de annál inkább bátortalanul folytatta.
-Nem lett volna szabad megöleljelek. Nekem ez nem jár. -szidta magát- Nem ez jár nekem!-helyesbített és még mielőtt feleszmélhettem volna ,sarkon fordult és a kijárat felé kezdett futni... "

A setlist szerinti sorrendben énekeltem a dalokat. Minden dal után kis szünetet tartottam ,hogy beszélgessek a közönséggel ,vagy éppenséggel megköszönjem nekik ,hogy eljöttek és ,hogy támogatnak mert nélkülük sehol nem lennék. A srácok tudom ,hogy nélkülem is a zene világában élnének és ezzel foglalkoznának, hiszen mindannyian kiváló zenészek. És művészek is. De én nem. Én sem kiváló ,de még csak jónak sem mondható zenész ,sem művész nem vagyok ,így csak a rajongóknak köszönhetem, hogy szárnyra kaptam és a szárnyam alatt az ő szeretetükből támadó széllel a hírnévig és a hőn áhított zenészi karrierig repültem. Ki tudja hol lennék most nélkülük ,de úgy őszintén?! Valószínűleg egy gyorsétteremben szolgálnék ki elhízni vágyó vagy éppen időhiányban szenvedő embereket vagy egy kocsmában vedelnék és a feledésbe kapaszkodva süllyednék én magam is a feledés mocsarába. Ők viszont ,ha csak kis időre is ,de feledtetik velem a múltból eredő ,az életemre mai napig is kiható sebeket és veszteségeket. És ezért nem lehetek nekik elég hálás. Éppen ezért is tartom fontosnak, hogy időt szánjak rájuk és minden erőmmel azon legyek ,hogy örömet szerezzek nekik. Ha kell akár a világ egyik legnagyobb és legnevesebb fesztiváljának nagyszínpadán állva ,magamat leégetve. Ott ahová pár éve még látogatóként eljutni is valószerűtlennek tűnt ,nem hogy előadóként. Aznap viszont ,egy enyhe augusztusi napon ,a hatalmas közönség előtt álltam, akik között olyanok is akadtak, akik csak miattunk jöttek el ide és akik csillogó szemmel nézték minden egyes mozdulatunkat és próbálták a lehető legtöbb élményt az emlékező központjukba tuszkolni. És hogy ezt megkönnyítsem nekik ,néha a 2014 óta gyakorolt néhány szavas magyar tudásomat is próbáltam megvillogtatni.
-KOSZI!-kiáltottam borzalmasnak tűnő akcentussal és ezután az alapra kezdtem koncentrálni. Két megjelenés előtt álló számunk ,a Send them off! és a Blame után az első album egyik leghíresebbnek számító száma volt soron. A Things we lost in the fire.

~V

"Ültem a hintában és fejemet hátra hajtva tiszta szívemből nevettem. Közben lábaimat lóbáltam ,hogy még magasabbra repüljek ,de haszontalan volt mert mögöttem álló bátyám hajtotta a kis láncra rögzített szerkezetet mely az örömöm tárgya volt. Akkoriban ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A kertben álló hatalmas tölgyfa egyik vastag, kinyúló ágára rögzített gumiabroncs volt minden második gondolatom tárgya. Az óvodában is volt ugyan hinta ,de az közel sem volt olyan mint a miénk. Az csak egy unalmas fém rudakból álló rakás volt. Ez pedig maga a móka. Legalábbis nekem. És persze Bátyusnak is. De neki csak addig , amíg én rá nem jöttem milyen jó játék is ez. Attól fogva csak állt mögöttem és lökött. Én pedig önző módon soha nem kérdeztem meg ,hogy ő szeretne e hintázni. Ő soha nem kérte én meg soha nem adtam át neki. Ha most ott itt lehetne... Soha többet nem is akarnám ,hogy lökjön. Csak nézném ahogy ő szórakozik és boldog lennék amiért láthatom az örömét."

Végre eljött az április. Hónapok óta számoltam a vissza addig a bizonyos napig. Egészen pontosan a tizennegyedik napjáig. Bár nem vagyok egoista ,de hónapokig vártam a születésnapomra. Ugyanis végre betöltöttem a huszonegyedik életévemet. És hogy miért volt ez különleges? Mert végre nagykorú lettem. Eszerint az elamerikaiasodott különálló dél-afrikai metropolisz szintre felhúzott kisvárosban is elismerték ,hogy már egyedül is képes voltam dönteni magamról. Így pedig semmiféle kötelezettséggel nem járt a 'családom' felé az ,hogy leléptem. Mármint afelé a család felé akik a baleset után magukhoz vettek és később ugyan árvaházba adtak ,de tudom ,hogy ők is szerettek. Csak éppen nem engedhették meg maguknak ,hogy negyedik gyerekként neveljenek. Így lemondtak rólam. Én pedig egy pillanatig sem haragudtam rájuk és részben miattuk is maradtam itt eddig a napig. Azért ,hogy ne nekik kelljen elszámolni velem és ne őket vádolják az eltűnésem miatt. Ugyanis most már teljesen tiszta szívvel mehetek el innen , anélkül hogy bárkinek kéne róla szólnom. És meg is fogom tenni. Ma este.

A kezemben perselyemet szorongatva huppantam le a hideg padlóra. Óvatosan felpattintottam a fedelét és kiborítottam a tartalmát. Mindent amit négy éves korom óta összekapartam. Egyesével szettem össze a papír bankókat ,majd az aprópénzt is. Meglepve állapítottam meg ,hogy sokkal több pénz lapult abban a kis dobozban mint amennyire számítottam. Aztán amikor már az egész kupacot visszapakoltam a helyére megpillantottam egy megsárgult papírcetlit. A lehető legfinomabban fogtam meg hogy még véletlenül se szakítsam szét. Torkomban dobogó szívvel széthajtottam így a szemem elé tárult a kissé elfolyt ,de még így is tökéletesen olvasható jellegzetes kézírás. Csupán egy szó szerepelt rajta ,de amint elolvastam szememet ellepték a könnyek. Visszahajtogattam a papírt úgy ahogyan rátaláltam és a zsebembe süllyesztettem. Rácsaptam a perselyre a tetejét és visszaraktam a helyére. Megragadtam ősrégi ,szeretett kabátomat és beleléptem agyonhordott bakancsomba, majd sietve magamra rángattam a kezemben tartott ruhadarabot. Egy pillanattal később már nem voltam a szobában. A lépcső felé indultam és annyira biztos voltam a dolgomban mint még soha. Kirohantam az épület ajtaján ,de magabiztosságom ellenére is elfogott a jól ismert rettegés. Nem tudtam jó irányba megyek e és ,hogy helyesen cselekszem e ,de nem tudtam megállni. És nem is akartam.

•V

A következő szám a Laura Palmer volt. A srácok eljátszották az első hangokat ,a vokálok tökéletes összhangban szólaltak meg ,a tömeg pedig folytatta őrjöngését. Úgy buliztak ,mint ahogy én tettem mindig mielőtt bárok kis színpadairól a világ legnagyobb fesztiváljainak fellépői sorába kerültem négy számomra fontos baráttal. Gondolataim és a rutinból ismételt dal kezdete hatására megrohantak az emlékek. Eszembe jutott amikor először énekeltem el színpadon állva ,saját magamat kísérve. Hol volt akkor még banda? Álmaimban nem gondoltam volna akkor ,hogy valaha egy ekkora fesztivál színpadán állva fogom egyszer elénekelni ,az akkor csak szórakozásból és álmodozásból megírt dalt. És még most sem hiszem el. Semmit nem jelent , hogy a saját szememmel látom a tömeget mert az agyam nem fogja fel. Egy álomként kezeli. Csakhogy ez az álmom beteljesült. De ebbe a csúnya fejbe szorult  csöpp agyam nem hajlandó felfogni. Azon az estén besokallt amikor először énekeltem ezt a dalt emberek előtt és azóta sem dolgoz fel mindent ,csak azt amihez kedve van.

"Mindenem remegett. Még soha nem éreztem azelőtt ahhoz fogható félelmet mint amilyet akkor. Tudtam ,hogy csak pár ember lézeng odakint, mégis pánikoltam. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek az egész mint akkor amikor anyám barátja felajánlotta. Átkoztam magamat ,hogy énekeltem amikor nálunk voltak a feleségével. Ha akkor nem énekeltem volna, most valószínűleg félrészegen táncolnék valahol a barátaimmal ,már amennyire azt a tehetségem engedi. Vagy éppen a barátnőmet ,azaz hivatalosan csak lakótársamat csókolnám kifulladásig. Esetleg a szobámban ülnék és további verseket írnék és zenésítenék meg ,annak reményében hogy egyszer eljutnak majd egy híres zenésznek aki felénekli vagy eljátssza őket. És hogy őszinte legyek, bármelyiket szívesebben csináltam volna. Nem arról van szó ,hogy nem voltam izgatott és boldog álmom beteljesülésének reményétől ,csupán éreztem a félelmet ami felemésztett és görcsben tartott. Beszivárgott az agyamba és valós hangok helyébe képzelt zajokat állított. Legalábbis annak hittem őket. De amikor egy kezet éreztem a vállamon rájöttem, hogy a hang valódi és a gazdája valószínűleg éppen hozzám beszél. Pillantásomat ,amelyel eddig a cipőm orrát pásztáztam ,az idegen arcára emeltem ,de felesleges volt. Ha hangról nem ismerek meg valakit azt valószínűleg arcról sem fogok és ez most sem volt másképp, így a gondolat ,hogy a kéz és a hang tulajdonosa idegen , beigazolódott.
-Tessék?-kérdeztem mire az előttem álló ,negyvenes éveiben járó ,bőrkabátos ,tipikus macsónak számító férfi felnevetett.
-Csak azt kérdeztem izgulsz e ,de visszavonom a kérdést. Nem kell semmit mondanod ,hogy tudjam mennyire betojtál. 
-Arra nincsenek szavak. -vihogtam fel kényszeredetten.
-Látom.-mondta és kinyújtotta felém a kezét. -Egyébként Trystan vagyok. De inkább csak Trys
-Daniel. Általában Dan. Kivéve ha valakinek nem tetszik valami amit csináltam.-viszonoztam a gesztust és kezet ráztam vele. Az érintése olyan volt mint az áramütés. Kérges tenyere és bőrkabátja egyértelműen utalt motorozáshoz való kötődésére. Az a fajta akitől a férfiak félnek vagy ellenségnek tartják ,és olyan akiért minden nő odavan. De én mint 22 éves srác aki a karrierjét próbálja egyengetni ,legkevésbé sem tőle féltem. Inkább attól amit mondani fog. Mert pontosan tudtam mi következik. Tudtam ,hogy azért jött ,szóljon ,ideje elkezdeni. De meglepetésemre amikor megszólalt kérdezett ,nem pedig tények elé állított. 
-Biztos ,hogy akarod? 
-Fogalmam sincs. Ez minden álmom ,de mi van ha elcseszem?-ráztam a fejemet. 
-Akkor el lesz cseszve. Megpróbálod majd megint. Figyelj! Ez nem egy tehetségkutató csak egy kevésbé népszerű kocsma néhány vendéggel. Nincs tétje. Ne parázz!- veregette meg a vállamat ,majd a kezembe nyomott egy mikrofont. Pár másodpercen belül ,még mielőtt időm lett volna feleszmélni a kábulatomból, a színpadszerű emelvényen álltam. Néhányan érkezésemre tapssal reagáltak ami még idegesebbé tett. Így tudtam ,hogy vannak akik figyelnek ,és nincs esélyem halkan énekelgetni mint háttérzene. De amint elkezdtem énekelni már nem is akartam háttérzene lenni. Önmagam voltam és a saját gondolataimat énekelhettem. A testemben ragadtam. Egyesült a testem és a lelkem. Még soha nem volt ennyire magamhoz közeli élményem. Minden bennem játszódott le ,mégis testen kívüli élmény volt. Ujjaim maguktól mozogtak a szintetizátorom billentyűin. Mintha külön életre keltek volna. És semmi mást nem akartam csak hagyni nekik és örökké ezt csinálni. Hagyni ,hogy a szám és az ujjaim önként mozogjanak mindenféle irányítás nélkül. Hogy a hangom magától ,megszokásból szóljon. Annyira megfeledkeztem magamról ,hogy szinte szünet nélkül énekeltem és játszottam a dalokat amiket az apró szobám mélyén írtam egyszer. A közönség megszűnt ,egyszerűen megfeledkeztem arról ,hogy idegen emberek nézik amit csinálok. Csak az utolsó szám utolsó soránál eszméltem fel és vettem őket jobban szemügyre. Valószínűleg az egész koncert alatt csak a semmibe meredtem ,üveges szemekkel meredtem az emberekre és nem akartam elvéteni azt a hibát ,hogy az első koncertem emléke csak érésekből álljon ,így megpróbáltam behozni a lemaradást. Igaz csak pár másodpercem volt rá ,de annyira megfigyeltem minden egyes embert amennyire csak lehetséges volt. A szemem megakad egy alacsony lányon aki a bár egyik sarkának legeldugottabb boxában ücsörgött egyedül. Kísértetiesen hasonlított valakire ,úgy éreztem mintha valahonnan régről már ismerném ,de fogalmam sem volt róla ki ő. Szomorúság áradt szemeiből ,nem sírt ,de látszott ,hogy a határán van. Fel akartam vidítani. Azt akartam ,hogy tudja ,segíteni akarok még ha nem is tehetek érte semmit. Tudni akartam ,hogy érzi e. Így utolsó soraimat egyenesen a szemébe nézve ,csak neki címeztem.
-Can you feel it?-énekeltem neki mire az arcán halvány mosoly kíséretében legördült az első könnycsepp ,nekem pedig elsodorta a belsőmet érzéseim és a tudatlanság lavinája."

~IV

Talán ha akkor tudtam volna mit kell tennem, most minden más lenne. De nem tudtam. Nem tettem semmit. Nem néztem apára. Pedig ha tudtam volna, hogy a halott apám látványa olyan erős pofon lesz az élettől ami vissza repít majd a testembe , akármennyire fájt volna ,ránéztem volna, hogy legalább a családom többi tagját ne veszítsem el. De nem tettem. Így sem úsztam meg a bűntudatot és így sem volt könnyebb életem ,de így nem kellett két olyan ember között felnőnöm akik nem hibáztathatnak mert a szeretet ezt diktálja. Akik csak önmagukban mondhatják ki ,hogy én tettem. Hogy én voltam a hibás. Hogy azzal ,hogy nem hallgattam anyára ,vagy azzal ,hogy hisztizni kezdtem ,apám halálát okoztam. Ha kicsit is érettebb vagy engedelmesebb lettem volna vagy ha kicsit kevésbé lettem volna szerencsétlen ,ha nem hisztiztem volna most élne. Már nem is emlékszem hogyan kerültem olyan gyorsan a kocsiba. Nem tudom miért volt olyan fontos, hogy orvoshoz vigyen apa. Illetve tudom ,de annyira utálom magam ,hogy nem mondom ki. Azzal csak lerombolnám azt amit azóta sem teljesen sikerült újraépítem. Azzal csak lyukat ütnék a húsz év alatt felállított falba. Abba a falba amit ez idő alatt magam és a külvilág közé építettem. Egy burokban éltem amiben azt a koszos levegőt egyedül szívhattam. Azt a koszos levegőt ami egy emberi élettől megfosztó szörnyetegnek jár. Pedig még azt sem érdemeltem meg. Azt sem érdemeltem meg, hogy éljek. Nekem kellett volna meghalni. Nekem aki ellenkezett ,béna volt, hisztizett és aki ezzel megfosztotta az apját az életétől. Nekem aki egy teljes családot tört össze. Elvettem a világtól egy csodálatos embert. Egy apát ,egy férjet ,egy testvért ,egy nagybácsit ,egy unokatestvért ,egy keresztapát ,egy fiút ,egy barátot ,munkatársat vagy éppen ellenséget. És még annyi mindent. Annyi mindentől fosztottam meg a világot. Összetörtem azt a családot akiknek a születésemig minden jó volt. Azt a kis kört akik szerették és tisztelték egymást. Aztán jöttem én. Négy évig rontottam a levegőt aztán elvettem tőlük azt aki az alapja volt az egésznek. Én pedig elkerültem tőlük mert halottnak hittek. Meg is érdemeltem. Ha hazakerültem volna még nagyobb bűntudatban éltem volna. Nem érdemeltem meg, hogy a családom maradéka közt maradjak. A halált érdemeltem volna. A halált apám helyett. Így viszont bűntudatban élek és bátyám apa nélkül nőtt fel az anyám pedig férj nélkül. Én pedig család nélkül és ezt csak magamnak köszönhetem.
Hogy őszinte legyek soha nem kerestem az anyámat vagy a testvéremet. Nem is akarok velük találkozni. Tudom ,hogy szánakoznának és magukban mindenért engem hibáztatnának. Azt kívánnák bár ne léteznék. Bár tényleg meghaltam volna. Bár inkább meg sem születtem volna. Én pedig nem tudnék a szemükbe nézni. Csak rájuk üvöltenék ,hogy nyugodtan mondják ki amit gondolnak és küldjenek el oda ahonnan jöttem és ezzel még a régi szép emlékeket is elrontanám.
Mert tény ,hogy szerettek és az is ,hogy szép életünk volt együtt. Minden emlékemben az idilli kép szerepel és az ,hogy mennyire szerettük egymást. Hogy én mennyire szerettem őket és ,hogy ők mennyire szerettem őket. És számukra ezt a családi képet gyász fedi. Mivel a családi kép félbe tört. Viszont ha tudnák ,hogy a kép miattam tört félbe ,de valójában csak a negyede semmisült meg másképp tekintenének rám.

•IV

Meghallottam a magas ,angyalian csengő végigrázott a hideg és nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Olyan volt mintha a húgom hangját hallottam volna. Hirtelen megint meg akartam ölelni. Olyan erősen a karomba zárni amennyire csak lehetséges anélkül hogy fájna neki. Nem akartam bántani, csak el akartam hitetni magammal ,hogy még egyszer magam mellett tudhatom a húgomat. De akármennyire is próbáltam gondolatban a testvéremmé változtatni ,annál inkább a valóságban ragadtam. Túl erős volt bennem a tudat ,hogy nem láthatom többé. Így inkább csak próbáltam elveszni a jelenben és élvezni az előttem álló két órát. Csak arra a 'köszönöm'-re gondoltam. Arra az angyal által súgott szóra. Olyan gyönyörű volt a hangja mint ő maga. Igen ,gyönyörűnek láttam az arcán lévő vörös égési sebek ellenére is. Sőt. Talán ez volt az ami még szebbé tette.
-Mennünk kell!-szólalt meg Kyle ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.
-Oké.-bólintottam és az ajtó felé indultam ,de még mielőtt kiléptem volna rajta ,vetettem egy utolsó pillantást az angyali arcra. De nem voltam elég gyors ahhoz, hogy Kyle ne vegye észre.
-Mi tetszik benne?-kérdezte.
-Közhelyet akarsz hallani?-kérdeztem vissza miközben vészesen közeledtünk a színpadhoz és a hihetetlen mennyiségű ember alkotta tömeg egyre nagyobbnak és valóságosabbnak tűnt.
-Tőled bármikor!-kacsintott és ebben a pillanatban a teljes közönség kibontakozott előttünk. Az atmoszféra ami 'Island of freedom'-má teszi ezt a helyet minden nyár egy hetén. A színpad melletti kis lépcső mellett már vártak ránk a többiek. Amint megálltunk mellettük ,minket is letámadott a szervezők és hangtechnikusok hada ,hogy még egyszer leellenőrizzék a felszerelésünket ,a mikrofonjainkat és megkérdezzék jól vagyunk e. Miután megállapították ,hogy minden rendben van vagy éppen elvégezték a szükséges apró módosításokat ,felszerelésként a kezünkbe nyomtak egy palack vizet és felküldtek minket a színpadra. Először Will ment fel ,mögötte Woody ,aztán Kyle és végül én is. A tömeg Will érkezése pillanatában felmorajlott. Az első sorok egyfajta küzdőtérré alakultak át. Mindenki előrébb akart kerülni és több helyet akart kiharcolni magának. Tömegverekedésbe kezdett átcsapni pedig még el sem kezdtünk játszani. Előre féltem ,hogy mi lesz ha elkezdjük az első számot. Féltettem a rajongóinkat. Hiszen az első sorba nem véletlen áll be valaki... Ők voltak az a néhány ember akik miattunk jöttek. És nem akartam ,hogy miattam essen bajuk. Nem tudtam volna megbocsájtani magamnak. Még mielőtt legyűrt volna a gondolat ,bólintottam egyet. A srácok értették a jelet és rögtön el is kezdtek játszani. Felcsendültek a Bad Blood első hangjai engem pedig ismét magával ragadott az ismerős érzés. A zene iránti szerelem és a félelem keserédes egyvelege. Az ami egyszerre vonzott és taszított. És ami a rajongók és a többiek biztatása nélkül már rég legyőzött volna. Viszont ma én akartam győzni. Nem hagytam magam eltántorítani. Felemeltem a mikrofont és énekelni kezdtem.

-"We were young and drinkin' in the park..."-harsogtam mire a közönség tombolni kezdett bennem pedig dolgozni kezdett az adrenalin. Újra és újra megborzongtam. Ugyanannyira hihetetlen volt most is ennyi ember elé kiállni, mint az első alkalommal. A közönség hihetetlen volt. Pánikhelyzetből egy pillanat alatt össznépi tánc alakult ki és mindenki olyan boldognak látszott. Mintha hirtelen ellenségekből testvérekké váltak volna. És csak azon tudtam gondolkodni ,hogy ez vajon hogyan és miért lehetséges.

~III

Hirtelen minden elnémult. A csend terjedt ,a zaj távolodott. Minden olyan nyugodt volt. Megszűntek a zavaró színek ,szagok és hangok. Csak a némaság létezett. Minden fekete-fehér lett. Nem volt tudat ,elfogytak a gondolatok. Csak én voltam. Egyedül a fehérségben. Az engem körülvevő láthatatlan burokban. Ültem magam köré szorított kezekkel és elfelejtettem mi az a létezés. Egyszerre tudtam semmit és mindent. Emlékeztem mindenre ,de nem gondoltam a jelenre. Inkább a tudatlanságot választottam. Leengedtem a karjaimat és a fülemre tapasztottam őket. Mintha valami keretbe raktam volna a könnyek szántotta arcomat. Azt az arcot amit már nem éreztem a sajátomnak. Kiszakadtam a testemből és az arcom már nem az enyém volt. Csak egy múltbeli részlet amit kívülről néztem. Néztem az apró ,törékeny kislányt. Az ezer sebből vérző angyalt aki az életéért küzdött. Aki minden egyes pislogás után jobban szenvedett ,hogy nyitva tudja tartani a szemét. Amikor csukva volt a szeme kívülről láttam. Ha nyitva tartotta , mindent amit látott azt én is láttam. Éreztem a szenvedését. Tudtam ,hogy a lelki fájdalom jobban kínozza mint a fizikai teste és lelke kettéválása. Tudtam mert olyankor ez a kettő megpróbált összeolvadni és egy különös harmadik térben lebegve ,valahol a külön öntudat és a fizikai fogyatkozás kereszteződése alatti fájdalmas ,mégis érzéktelen térben mintha két testté váltam volna. Én voltam a múlt ,a jelen és a jövő összegyúrt ,mégis szétszaggatott valósága. Láttam magamat kívülről miközben a testemben voltam. Miközben próbáltam annyira egyesíteni a testemet és a lelkemet ,amennyire szétszakadásuk előtt együtt voltak. Csak magamra koncentráltam mert azt hittem így könnyebb lesz. Pedig nem volt elég az ,hogy minden figyelmemet és erőmet magamra fordítottam és küzdöttem a megnyugvásért. Harcoltam azért ,hogy visszakerüljek abba a testbe ,ahol már soha nem találok megnyugvást. Ahol csak addig lehetek már békében ameddig visszatérek és a rámtörő fájdalomtól ,egy pillanatra a nevemet is elfelejtem. Azután ,hogy megérkeznek a mentők ,talán soha nem egyesülhetek már magammal. Talán kiszorulok a fizikai testemből és ha valós jelenem meg is szűnik ,a földön maradhatok saját szellememként. Talán soha nem ölelhetem már meg a családomat úgy ,hogy ők is tudjanak róla. Lehet ,hogy megérzik ,ha átsétálok rajtuk vagy nézem és minden erőmmel óvom őket ,de akkor sem lehetek itt ,hogy megöleljem őket. Hogy a mama meséit hallgassam ,vagy ahogy a bátyussal addig énekelnek nekem amíg el nem alszom. Talán soha nem rohanhatok már a papa karjaiba.
-Neeeee!-sikoltott fel az elmém.
-A papa. Mi lesz a papával?! Nem halhat meg! Nekem kéne meghalnom. Ő nem érdemli meg. Az én hibám az egész!-üvöltött az agyam. De hang nem volt hallható ,mert a lelkek nem beszélnek ,testemből kiszorulva pedig én sem tudtam. Csak sikítottam és minden erőmmel azon voltam ,hogy ne a papa felé fordítsam a fejem. Nem akartam látni mit okoztam. Bár hallgattam volna a mamára. Akkor most ,igaz tudatlanabban és tapasztalatlanul ,de boldogan élhetnék egy egyszerű és boldog életet. Egy olyan életet ahol nem küzdök a testem és a lelkem távolságával. És ahol körülvesz egy szerető család.

•III

-Danny! Három perc múlva...-rontott be Kyle ,de amint meglátta mi történik félbehagyta az elkezdett mondatot és inkább máshogy folytatta.-Hőő! De ugye azért nem vagy annyira részeg, hogy ne tudj énekelni?
-Sajnálom.-mondtam a lánynak aztán a macska-ember felé fordultam.
-Először is...-kezdtem és kedvesen bemutattam neki.-Másodszor pedig, még nem vagyok részeg.
-A koncert után már nem így lesz. -kacsintott, aztán a lány felé fordult. Kérdőn nézett rám ,majd mivel nem kapott választ a nézésében elrejtett kérdésére, az új 'vendégünk' felé fordult és  zavartalanul megkérdezte amit gondolt.
-Szia!- kezdte ,hogy kedvesnek tűnjön.-Ki vagy és ,hogy kerülsz ide?-vigyorgott rá. Szegény lány nem tudta ,hogy ez még Kyle aranyos verziója volt. Így lehajtotta a fejét és könnyezni kezdett. Olyan volt mint egy aranyos kislány ,aki elejtette a fagyiját. Olyan akit lehetetlen nem akarni megvigasztalni. Nem olyan akihez csak azért mész oda mert szánalmasan fest ,hanem akit kedved támad addig ölelni ,amíg annyira boldoggá nem teszed ,hogy soha többet nem lesz szomorú. És én sem tudtam ellenállni neki, így odaléptem mellé és átkaroltam a vállátt. Ő csak szipogva felnézett rám ,de amikor meglátta a lába előtt térdelő Kyle-t megriadt és menedéket keresve a karjaim közé bújt. Be kell ,hogy valljam , egyáltalán nem bántam. Sőt. Hálás voltam a szakállasnak amiért megijesztette. De sajnos az idő ellenünk játszott így el kellett engednem. Eltoltam magamtól és mélyen a tekintetbe fúrtam a sajátomat. Szívem szerint megcsókoltam volna. De nem volt hozzá elég bátorságom, így inkább csak suttogni kezdtem.
-Várj meg itt ,rendben?-kérdeztem ,Ő pedig csak bólintott egyet. Ekkor jöttem rá ,hogy még nem is hallottam beszélni.
Reméltem ,hogy nem az lesz az első amit a szájából hallok ,hogy elküld a francba. És a jelek szerint Kyle is mert elé lépett és a szemébe nézve bocsánatot kért tőle.
-Sajnálom ,hogy bunkó voltam ,és megijesztettelek ,nem ez volt a szándékom. Remélem találkozunk még.-mondta és óvatosan megölelte. Egyszerre volt kínzó és vicces látvány. Fájt mert azt akartam ,hogy csak én kelljek neki és más ne ölelgesse ,de azért mosolyt csalt az arcomra, hogy a macskákon (és az alkoholon) kívül is létezik dolog ami Kyle szívét meglágyítja. Keserédes pillanat volt ,de abba nem gondoltam bele , hogy az addig leélt évei alatt nem csak ,hogy megölelni is megölelték már ,de a szája sem felfedezetlen terület. Többe pedig belegondolni sem mertem ,mert nem akartam a koncert előtt egy perccel elájulni. Inkább csak bámultam ahogy Kyle elengedi őt. Nem akartam menni , semmi kedvem nem volt itthagyni, mert féltem ,hogy mire visszaérünk már nem lesz itt. És féltem a saját gondolataimtól. Attól ,hogy ilyen hamar kötődni kezdtem valakihez, aki még egy szót sem szólt hozzám ,és akinek még a nevéről sem volt fogalmam. Megrémített ez az oldalam ,mert addig úgy hittem nincs ilyenem. Nem is érettem ,hogy hogyan eshet valaki olyan első látásra szerelembe ,aki teljesen biztosan állítja ,hogy nem létezik és értelmetlennek tartja az egészet. Lehet ,hogy csak az izgalom tette az egészet. Talán csak azért vettem észre mert tudat alatt is szimpatizáltam vele ,amiért egy cipőben járunk. De egy biztos. Nem tudtam betelni vele. Akármeddig tudtam volna nézni a különleges arcát ,a gyönyörű szürkés szemeit és a tökéletességét. De nem tehettem ,mert az idő mást akart. Így inkább csak odaléptem hozzá és a füléhez hajoltam.
-Szeretném ha pihennél. Jobban leszel tőle.-súgtam mire ő is a fülem felé hajolt. Erre a mozdulatára megfeszültem. Pár pillanat múlva megéreztem meleg leheletét is csupasz nyakamon ,mire először megfagyott bennem a vér és a szívem kihagyott egy ütemet ,majd olyan melegség áradt szét a testemben amilyet azelőtt még soha nem éreztem. És abban a pillanatban megszólalt...

~II

-Vigyázz a Papára ,rendben?-kérdezte ,és mint mindig, most is letörölhetetlen mosoly ült az arcán.
-Rendben Mami.-bólintottam.
-Szeretlek Angyalkám!-mondta ,majd megpuszilta a homlokomat és becsukta az ajtót.
-Én is szeretlek Mami!-kiabáltam ,de már nem hallhatta. Eközben a Papa gázt adott és elindultunk a kórház felé. Én az ablakhoz nyomtam az arcom és nézelődni kezdtem miközben folytak a könnyeim. Nagyon fájt a bokám és fáztam is. Azt akartam, hogy a Mama és a bátyus is velünk jöjjön.
-Hogy van a lábad aranyom?-fordult hátra egy pillanatra a Papi.
-Fáj és olyan vastag.-panaszoltam.
-Mindjárt megnézi a doktorbácsi ,semmi baj.-nyugatott.
-Oké.-mondtam és tovább folytattam a nézelődést azonban a könnyektől nem láttam túl sokat. Ha nem ismertem volna a környéket gondot jelentett volna, így viszont tudtam mikor ,hol járunk. Sorban haladtunk el a házak előtt. Elsuhantunk az óvoda és a közért mellett aztán megálltunk. Pár másodpercet vártunk amíg helyet kaptunk a kocsik között ,aztán mi is megindultunk a többi emberrel együtt a városközpont felé.
-Tegyek be valami jó zenét?-kérdezte a Papa amikor ráfordultunk a főútra.
-Igen!-lelkesedtem és a sírásom is rögtön abbamaradt. Tudta mivel lehet felvidítani.
-És mit?
-Nem tudom Papi ,válassz te!
-Jó.-mosolygott rám a visszapillantóból ,aztán a kesztyűtartó felé nyúlt. Kinyitotta és pár másodperc kotorászás után kivette a választott CD lemezt. Betette a lejátszóba és amint elkezdődött a dal ,ő is énekelni kezdett. Neki volt a legjobb hangja a világon. Főleg amikor az ilyen ,vidéki hangzású dalokat énekelte. Mintha ő is egy tanyasi udvarban állva ,gitárral a kezében , szájharmónikával a szájánál zenélt volna.
-Olyan szépen énekelsz Papi! Én is szeretnék ilyen jól énekelni.-jegyeztem meg.
-Köszönöm Kincsem! De te is fogsz ám így énekelni ,sőt. Még sokkal jobban is.
-Tényleg?-lepődtem meg.
-Még szép! Az én gyerekeimnek a vérükben van a zene. És nincs olyan ami az én kis angyalkámnak ne sikerülne.  Ha hazaérünk el is kezdelek tanítani ,ahogyan a bátyáddal is tettem amikor ilyen kicsi volt ,mint amilyen te vagy.-kacsintott a visszapillantó tükörbe, hogy én is lássam.
-De hát én nem is vagyok kicsi.-kezdtem volna reklamálni ,de ekkor a Papi zihálni kezdett.
-Mi a baj Papi?-kérdeztem aggodalommal teli hangon.
-Dőlj hátra és ne ijedj meg!-hadarta két lélegzetvétel között.
-De miért?! Papi mit fogsz csinálni?!-sipákoltam és két kézzel markoltam az ajtón lévő kapaszkodót.
-Ne kérdezz ,csak csináld!-kiabált rám. Láttam ,hogy sír. Ezelőtt még soha nem láttam ilyennek és soha nem is láttam még sírni és megrémített ,hogy most hallottam a hangjában a félelmet és a fájdalmat.
Hangosan felzokogtam ,mert tudtam ,hogy baj van. De azt tettem amit mondott. Ő remegő kézzel az anyósülés felé nyúlt ,megragadta az alatta lévő kart és hátralökte az ülést. Olyan közel volt hozzám ,hogy úgy éreztem magam mintha egy apró dobozba zártak volna. Én is remegni kezdtem, de én a félelemtől. Hangosan zokogtam ,a Papa pedig fojtott hangon ,hogy ne halljam és ne féljek ,de sajnos tudtam ,hogy mi fog következni. Pedig ő próbálta a nyugodtság látszatát kelteni, de a rángások nem engedték ,hogy eltitkolják mi történik. Egész testében remegett ,levegő után kapkodott az arca pedig egyre pirosabb színben úszott. Ahogy megrándult a karja megrántotta a kormányt. Alig tudott a sávban maradni ,megállni viszont nem volt lehetőség. A bal oldalunkon sorra húztak el az autók ,jobb oldalt pedig az árok húzódott. Mi pedig csak kacskaringóztunk a keskeny sávban. A mögöttünk lévő autós beletaposott a dudába, a Papi pedig egyre jobban koncentrált ,hogy ne rángatózzon a karja és egyenesen tudjon haladni. Az arca kivörösödött a félelemtől, és a koncentráció megizzasztotta. Nem sokkal előttünk már látszott a kanyar ami a partra vitt. Csak odáig kellett volna eljutni ,hogy félre tudjunk állni az út mellett.
-Ne félj! Ha kiérünk a partra megállhatunk és megvárjuk amíg jól leszel!- nyugtattam őt és ezzel együtt magamat is. Egyikőnk sem hitte el amit mondtam ,de a Papa azért bólintott egyet. Nem akarta ,hogy féljek ,de én is éreztem a levegő súlyát. Éreztem a feszültséget amit vágni lehetett volna. Minden másodperc egy órának tűnt. Az idő megfagyott körülöttünk. A félelem uralta a teret és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősödött. Csak a hangszóróból éneklő ember nem érezhette. Ő kitartóan dalolt tovább és vidáman pengette gitárja húrjait. A Papa pedig a kormányt szorította és az utolsó sort vele énekelte.
-'What a shame...'-búgta elhaló ,a fájdalomtól megkeseredett hangon. Majd ráborult a kormányra és rándult még egy utolsót ami által előre gurultunk. Pontosan a kereszteződés közepébe.
-PAPAA!!-sikoltottam fel zokogva.
-Sajnálom Angyalom!-lehellte.-Szere...-mondta volna ,de egy hatalmas csattanás megszakította. A robaj egybeforrt az őt követő kínzó némasággal.

•II

-Ohh ,én... Én sajnálom ,nem úgy gondoltam. Csak azt hittem valami hülyegyerek csinálta aki beszökött a...-dadogta az egyik.
-Ne sajnáld ,az is volt! Csak egy hülyegyerek. De inkább tőle kérj bocsánatot!-fordultam a szóban forgó 'szörnyeteg' felé. Egy alacsony barna hajú lány volt. Amikor meghallotta a kérésemet csak még jobban leszegte a fejét. Annyira, hogy a hosszú haja teljesen eltakarta a foltokban összeégett arcát. Elé léptem és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét ,ezzel kényszerítve hogy rám nézzen ,de ő csak lesütötte könnyben úszó szemeit. Egyszerűen nem akart a szemembe nézni. Így hát elengedtem az állát, ő pedig ismét a föld felé szegezte tekintetét.
-Látjátok mit csináltatok? És ez csak néhány szó. Semmi ahhoz a fájdalohoz képest amit akkor érzett amikor ilyen lett a bőre. De ez is rémes. Persze ti a tökéletes külsőtökkel nem tudhatjátok. Kár ,hogy nem a belsőt látják először az emberek...
-Sajnálom ,hogy egy ilyen rémség állt mellém ,nekem sem könnyű elviselni ,de muszáj ,hidd el önszántából a közelébe sem mennék!-rikácsolta a másik lány.
Engem pedig nagyon felhúzott ezzel a mondattal.
-Már miért lenne muszáj? Kérte valaki?-néztem rá felvont szemöldökkel ,de a választ már nem vártam meg. Inkább átadtam az egyik érkező biztonsági őrnek aki kivezette őket a tömegből. Tudom nem lett volna indokolt, de az ilyen emberek az én szememben kevesebbek mint az olyanok akik fizikailag bántalmazák a másikat. Mert tudom milyen folyamatos lelki terror áldozatának lenni, és szeretnék megvédeni ettől mindenkit akit tudok. És tudom, hogy a lány ugyanúgy szenved most ,mint ahogy én szenvedtem amikor engem bántottak. Akármennyire is próbálta elhitetni ,hogy nem érti és nem fáj neki ,most megtört az álarca. Lerogyott a földre, az arcát a tenyerébe temette és sírni kezdett. A zokogástól megremegtek a vállai. Annyira szívszorító látvány volt és rohadtul gyűlöltem magam amiért ezt kellett átélnie miattam. Nem bírtam tétlenül nézni. Átmásztam a korláton és leguggoltam vele szemben. Csak rá figyeltem ,de így is alig hallottam a hatalmas zajtól a hüppögését. Ekkor a tömeg a szabadnak hitt hely láttán megindult előre. Én reflex-szerűen megragadtam a lányt a térdhajlata alatt és a hátánál ,és átemeltem a korláton aztán én is utána ugrottam. Most már nem csak a zokogástól ,de a sokktól is remegett , amiért majdnem agyon taposták. Az igazat megvallva én is lesokkoltam egy pillanatra ,de ahogy megláttam, hogy a lány lábai ismét összerogyni készülnek kitisztult a fejem és még mielőtt hátraesett volna ,elkaptam. Felemeltem ,ahogyan az előbb is ,ezzel megakadályozva ,hogy beverje a fejét a vasból készült kordonba. Ez némileg enyhítette a bűntudatomat ,bár így is tudtam ,hogy ha én nem lennék ez az egész nem történt volna meg. De mostmár nem tudtam mit csinálni. Akkor igent mondtam Dannek és ez lépések hosszú sorozatán keresztül ide vezetett.
Az én hosszú lépéseim sorozata pedig karomban a lánnyal a színpad mögött lévő backstage szobánkba vezetett. Ami szerencsére teljesen üres volt. Így a lehető leghamarabb lefektethettem a reszkető testet az egyik kanapéra. Ekkor viszont kapkodni kapta a levegőt és még jobban remegni kezdett. Az arca vörösödni kezdett ,ő pedig a tüdejéhez kapott. Összerándult és felállni próbált. Jól tudtam mi történik. Pánikrohama kezdődött.
Tudtam ,hogy ha nem kezdek el beszélni csak rosszabb lesz neki ,ezért elkezdtem mondani amit nekem mondtak ilyenkor.
-Nyisd ki a szemedet! Nézz rám!-utasítottam. Ő nehézségek árán ugyan ,de azt tette amit mondtam neki.
-Jó. Most próbálj meg felállni! De ne ijedj meg. Segíteni fogok. Hozzád fogok érni , rendben?-folytattam. Ő nem nagyon tudta jelezni ,hogy megértette ,de azt tette amit mondtam ,így biztosan tudta mi fog következni. Belekapaszkodott az egyik karomba ,én pedig a másikkal a háta mögé nyúltam és felsegítettem. Odavezettem a falhoz és újra megszólaltam.
-Tedd a tenyereidet a falra és támaszkodj neki! Lélegezz mélyeket! Csak próbálj meg egyenletesen lélegezni. Nem hagyom ,hogy elveszítsd az uralmat a tested felett! Ezt most magadnak kell csinálnod ,de itt vagyok ,nem hagylak magadra ,nem lesz baj. Nincs semmi baj!-mondogattam és vele együtt magamat is nyugtatni próbáltam. Úgy tűnt ,hogy nincs nagy baj ,a remegése kezdett alábbhagyni és a légzése is visszatért a normális tempóba ,csak az üteme volt kicsit rendszertelen. Gyorsan felkaptam egy törölközőt ,és egy üveg vizet aminek a tartalmat az előbb említett tárgyra borítottam. Mielőtt a lány arcához érintettem volna, elmondtam neki, hogy mi fog történni.
-Most megtörlöm az arcodat. Ami a törölközőn van az csak víz ,segíteni fog.
-Oké.-suttogta alig hallhatóan ,de nekem mégis hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Letöröltem az arcáról a pánik okozta izzadságot és az odaszáradt könnyeket ,ő pedig hátra fordult. Már nem remegett. A légzése is normális volt, az arca nem vöröslött. Nem lett baj. Megúszta a rohamot. Hirtelen annyira boldog lettem a tudattól ,hogy megmentettem ,hogy nem bírtam megállni. Gyengéden magamhoz szorítottam, ő pedig félve ugyan ,de viszonozta az ölelésemet. Próbált elbújni a karjaim között, bátortalanul belém kapaszkodott és a mellkasomra hajtotta a fejét. A meghitt pillanat viszont nem tarthatott sokáig.

~I

Máig is nehéz arra a napra gondolnom... Arra a napra amikor minden elveszett. Amikor az egész életem romba dőlt. Az addigi rövid kis csodám. A tündérmese amiben addig éltem és amiben egy angyalcsalád legkisebb ártatlan csodájaként születtem. Ahol mindenki szeretett és ahol mindig biztonságban érezhettem magam. Biztonságban voltam mert volt egy papám aki mindentől óvott. Ohh az én édes drága mackó ábrázatú apukám. Az én erős hősöm aki miattam távozott.  És a bátyám... Ő volt aki még azt sem engedte meg ,hogy kimenjek az udvarra játszani ,ha fújt a szél. Annyira féltett. Úgy szeretett. Én voltam a pici hugicája ,akit soha nem szégyellt és akinek mindig én voltam a legfontosabb. Annyira hiányzol Bátyó ,te voltál a legjobb barátom... Aztán az anyukám. Az akinek az életemet köszönhetem. Aki az angyalok énekét suttogta nekem azon a gyönyörű hangján minden este ,amíg az álmaim őrei kézen nem fogtak és el nem vezettek a legcsodálatosabb helyre ahol igazi tündérek laktak. Szerettelek Mami ,de te itthagytál. Pedig nekem volt a legszebb életem veletek! Addig a napig angyalok közt éltem nappal és tündérek táncát lestem éjjel. És megkaptam minden szeretetet és törődést amit egy ember testben lakó angyal megadhatott.  Iszonyatosan féltettek és annyi szeretetet adtak nekem az alatt a négy év alatt amennyit azóta sem sikerült összekaparnom. 

Kulcsok csörgését hallottam. Ez egyet jelentett a papám érkezésével. És a tudat ,hogy a papám hazáért ,még a betegségem ellenére is mosolyt varázsolt az arcomra. Azonnal látni akartam őt. Ezért magam köré tekertem a nagy piros takarómat és a lépcső felé indultam. Igaz a Mami így is bosszúsan nézett rám egy kicsit, de nem lehetett panasza az ellen ,hogy kibújjak az ágyból. Mivel így is a jó meleg takaró alatt voltam, nem mondta ,hogy feküdjek vissza mert még a végén jobban megfázok. Csak megrázta a fejét és mosolyogva azt mondta:
"-Rafinált kislány vagy te ,tudod e?
- Tudom Mami ,dehát mit csináljak ha a Papi hazajött és cipőben nem jöhet fel ide?!
- Például várd meg amíg leveszi!- nevetett fel.
-Arra nem érek rá!- jelentettem ki és a nagy kutyusos mamuszomban a lépcső felé trappoltam.
-Ja értem ,ez így már mindjárt más! Miért nem ezzel kezdte a kisasszony? Akkor nem loptam volna a drága idejét!- mondta még mindig nevetve. Olyan csodálatos hangja volt ,még akkor is ha pusztán csak nevetett.
-Ne butuskodj Mami, te nem lopsz! Én adtam neked az időmet.-kuncogtam. Úgy szerettem ,hogy ilyen vicces anyukám volt.
-Hát akkor köszönöm, hogy nekem adott egy keveset a drága idejéből , kisasszony!-kacsintott. Ezzel egyidőben a Papi jelent meg a lépcső alján. Már az otthoni papucsa volt rajta amivel az emeletre is fel szabadott jönnie.
-Lottie ,angyalkám!-mondta amikor meglátott.
-Apuskám!-vihogtam és ugrálva indultam meg felé.
- Lotte ,ne ugrálj a lépcsőn mert még a végén bajod esik!-pirított rám Mama
-Vigyázok magamra!- válaszoltam. De bár inkább hallgattam volna rá... Ugyanis abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam megbicsaklott a bokám.
-AUU!- kiáltottam fel. A Papi abban a pillanatban felkapott és visszavitt az ágyamba.
-Jajj Szivecském!-sóhajtott és egy puszit nyomott a homlokomra.-Nem véletlenül mondta a Mama ,hogy ne ugrálj.
-Fáj Papi , nagyon!- mutogattam a jobb bokám felé sírva.
-Elhiszem Angyalkám. Elmenjünk a doktorbácsihoz ,hogy megnézze?- kérdezte.
-Ühüm.-bólogattam még mindig sírva.
-Rendben ,de szóljunk a Maminak ,hogy elmegyünk!-mondta.
-Mindent hallok.-lépett oda a Mama és megsimogatta a lábamat.- Lekísérlek benneteket.
-De te is gyere a doktorbácsihoz!-néztem rá hatalmas szemekkel.
-Nem lehet Angyalom ,meg kell várnom a bátyádat.
-Jó ,de mondd meg neki ,hogy ne aggódjon! Nem történt semmi.
-Rendben.-bólintott és becsatolta a biztonsági övemet és megölelt. Mintha csak megérezte volna ,hogy készül valami..."

~Prológus

Van amikor annyira haragszom a világra ,hogy legszívesebben mindenért bosszút állnék magamon. Ilyenkor csak előveszem azt a bizonyos szilánkot és jó mélyen benyomom a bőröm alá aztán elkezdem húzni arra amerre a csúcsa mutat. Amikor valaki ilyet hall összeszorított fogakkal figyel ,de nem érti meg azokat az embereket akik ezt csinálják és valószínűleg fogalma sincs a miértjéről. Csak megpróbál összerakni magában valami mondvacsinált indokot (amiről még ő maga sem hiszi el ,hogy okozhat mélyebb lelki gondokat) és rögtön megvet mindenkit aki a múltjával vagy éppen a jelenjével küzd. Nem értik ,hogy nekünk kevésbé fáj a fizikai fájdalom amit magunknak okozunk ,mint a lelkünk súlya amit egy életen át magunkkal hurcolunk. Senki nem tudhatja ,hogy nem a szilánk okozta fájdalom vagy a vérveszteség által okozott szédülés és fejfájás késztet sírásra hanem a sötét mélységében megbúvó titkok és emlékek felszakadt sebeinek fájdalma .

•I

Van egy olyan rossz tulajdonságom ,hogy minden apróság miatt képes vagyok pánikba esni. Ez mára már betegséggé nőtte ki magát. A betegség pedig nem csak a részemmé vált ,de túl is nőtt rajtam. Én lettem maga a betegség. És minél jobban próbáltam szabadulni tőle annál jobban magába szívott. Feladtam a harcot. Hagytam magam leteríteni vele. Mintha csak valami szörny ellen kellett volna kiállnom és elbuktam volna. Mindig is úgy képzelem el a szorongást mint egy kis élősködőt amiről tudod ,hogy a szervezetedben van ,de nem tudsz vele mit csinálni mert ha felboncolnának ,tudnának csak megszabadítani tőle. A pánikot az ő kifejlett és fordított elméleten alapuló testvérének láttam. A szörnyetegnek ami ha megjelent a testedben rögtön nőni kezdett ,hogy ne tudd ne észrevenni és akármit csinálsz növekedni tudjon. És ha csak kicsit is élvezni próbáltam a megszokott életem abból ő erőt nyert és mindig csak nőtt. Addig amíg már őt kellett volna felboncolni ,hogy valahol legbelül megtaláljanak engem.
Ezért is fájt annyira ha valakit a kinézete miatt neveztek szörnyetegnek. Valami olyan miatt ami nem az ő hibája. És ezért is volt számomra emlékezetes az a bizonyos nap.

A naplemente tökéletes volt, a közönség zászlókat lebegtetett, a hangulat csodálatos volt, és mégis.. "Én egyszerűen nem tudtam élvezni. Ez majdnem egy  testen kívüli felfedezes volt. Bárcsak élvezhettem volna egy kicsit jobban. Tisztában vagyok vele hogy úgy hangzik mintha egy idegroncs lennék, aki utálja ezt az egészet, de élvezem a nagy részét"
De akkor nem tudtam túltenni magam azon ,hogy valakinek miattam azt a megaláztatást át kellett átélnie. Még úgy is ,hogy ő maga nem tudott róla. Legalábbis nem akarta ,hogy más tudjon róla ,hogy ő mindent ért.
Éppen szeretett pólómat igazgattam magamon a színpad melletti hangtechnikai sátorban állva. Azt a pólómat ami megmutatja az igazi belsőmet (mivel a rajta lévő kép egy tüdőt ábrázol) amikor egy beszélgetés foszlánya csapta meg a fülemet.
-She is not a human.-nevetett egy magas és fület sértő hang.
-Right. She is a monster.-mondta egy másik hang amiből érezni lehetett, hogy a gazdája arcán mekkora gúnyos vigyor ül.
-She will be perfect member in The red hot chilli peppers because her color is like...-kacagta újra az első hang ,de nem hagytam ,hogy befejezze. Két kézzel beletenyereltem az előttem lévő ,keverőpultba és minden kapcsolót felhúztam ,ameddig csak lehetett. Ezzel egyidőben fütyültem egyet és nem kellett nagy fizikusnak lennem ,hogy tudjam milyen hangot fog ez eredményezni. Hatalmas sípolás járta át a tömeget. Elégedetten nyugtáztam ,hogy eddig megoldottam a helyzetet a neheze azonban még hátra volt. Mivel ezzel mindent újra be kellett állítani, a koncert előtt tíz perccel és a szóban forgó lány így is hallotta azokat a szavakat amiket rá mondtak. És akkor csak az érdekelt ,hogy több bántó szót senki ne mondhasson rá.
Így elindultam abba az irányba ahonnan a beszélgetést hallottam. Pár másodperc múlva újra meghallottam az egyik hangot közvetlenül magam mellől.
-Who was that idiot?!
-It was that idiot!-mutattam magamra miközben feléjük fordultam.

•Prológus

Soha nem szerettem repülővel utazni. Még akkor sem ha tudtam ,hogy a gép amin ülök az otthonom felé visz. Akkor nem tudtam nyugton maradtam és úgy viselkedtem mint egy gyerek aki cukorsokkot kapott. Ha fáradtabb voltam csak bámultam amerre éppen a fejemet fordítottam ,a lábammal doboltam és számoltam a perceket amíg újra otthon nem lehetek. Ott ahol a legnagyobb biztonságban érzem magam. A családom és a barátaim között. Azok között akik nincsenek velem minden órában és azok között akikkel nap mint nap állok ki a színpadra és küzdök meg velük saját magammal.