~VI

-Annie!-kopogtattam az ismerős mégis oly idegenné vált ajtón. Kishíján inkább betörtem mint kopogtam ,de abban a pillanatban semmi nem számított. Csak a zsebemben lapuló cetli. És annak jelentősége. Amit kristálytisztán értettem ,de tőle kellett hallanom ,hogy elhigyjem. Az ajtó nyílására térdem megremegett és egy pillanatra azt hittem kicsúszik alólam a lábam. Hirtelen minden magabiztosságom elszállt és helyét átvette a félelem. De le kellett küzdenem.
És a szeretetem segített benne. Így nyugodtan tudtam az ajtón kilépő személy szemébe nézni és olyan szorosan megölelni ,hogy átérezze mindent amit az ember léleknek nevez és amit az tartalmaz. Azt a millió érzést.
-Hát ez a nap is eljött...- sóhajtotta és elengedett.-Az én kicsi ajándékom elmegy.
-Honnan tudod?-kérdeztem meglepetten.
-Ó szívem! Tudtam ,hogy el fog jönni ez a nap. És három éve azt is tudom, hogy pontosan mikor. Ismerlek.-mosolygott rám és kézfejével megsimította arcomat. De az a mosoly... Soha nem láttam még többet egy mimikában. Abban az egyben viszont minden benne volt. Az arcában láttam az emlékeket ,a gondolatokat és azt a rengeteg érzelmet. A félelmet, a boldogságot ,a szomorúságot ,a fájdalmat ,a megkönnyebbülést és még annyi ,de annyi darabkát a belsőjéből. Azokat a darabokat amiket önmagamban is megtaláltam és amik általa vésődtek belém.
-Nagyon haragszol rám?- néztem rá ártatlan bociszemekkel és egy pillanatra újra az a kislány voltam akit ez a nő vett védelmébe és akinek csíntevéseiért el kell számolnia. Aki nem akart fájdalmat okozni neki ,mégis megtette.
-Hogy tudnék rád haragudni?- nézett rám könnyes szemekkel. És abban a pillanatban csak egyetlen dolgot láttam az arcán. A megértést. És ebben benne volt a szánalom , amit egy olyan gyerek kap aki elvesztette családját. Pontosabban aki elszakadt tőlük. És innentől kezdve senkit sem nevezhettem anyámnak vagy második anyámnak. Mert megértettem valamit. Annie indokát amiért befogadott.
Semmi más nem volt az csak az emberség. Az hogy megszánt. És egy anya nem szánakozik a gyermekén.
Így én már nem nevezhettem őt annak akinek eddig ,akármekkora is volt a kölcsönös szeretet közöttünk.
-Inkább lemondtál rólam azért ,hogy anyagi támaszom legyen? Inkább odaadtad nekem azt a pénzt amit a saját családodra szánhattál volna? Csak azért ,hogy elmehessek majd egyszer? -kérdeztem és könnyek szöktek a szemembe. Annie csak bólintott majd beinvitált egykori otthonomba és mesélni kezdett.
-Amikor hozzánk kerültél már akkor tudtam, hogy soha nem bírnál ezen a helyen maradni. És ez így teljesen rendben van. Ki akarna az emlékei rabjaként élni? Ott ahol elveszett valamit. Az esélyét arra ,hogy szépnek lássa a világot. Már akkor éreztem rajtad , hogy akármennyire jó gyerek vagy ,egyszer el fogsz majd menni. Tudtam ,hogy megvárod majd amíg betöltöd a 18. életévedet ,esetleg a 21-et is ,de amikor nem jöttél a 18. szülinapodon tudtam ,hogy ezen a napon bepótolod.
Tudtam ,hogy nem akarsz terhet róni ránk ,csak a magad terhét akarod elhagyni. És én meg akartam neked könnyíteni annyira amennyire csak tudtam. És ez volt az egyetlen ötletem. Mert abban 110%-ig biztos voltam ,hogy ennek hasznát veszed. És egy pillanatig sem bántam meg ,még akkor sem ha te esetleg dühös lennél rám miatta. Mert azt a pénzt amiből biztosítani tudtam volna az akkori életedet nálunk ,inkább a jövődet akartam biztosítani és úgy éreztem meg kell neked adnom a szabad menekülés jogát. És nem hagyom ,hogy visszaadd! -magyarázta el mit miért tett habár nem volt rá szükség, mert már abból az egy szóból is tudtam. De ha másért nem is, azért az utolsó mondatért megérte meghallgatnom. Mert az a hangsúly a régi szép emlékeket ébresztette fel bennem.
-De én nem...- kezdtem volna tiltakozni ,de a múlt mintájára most is félbeszakította mondandómat.
-Persze ,persze nem tettél érte semmit. Értelek ,de majd ha annyi idős leszel mint én megérted te is ,hogy miért nincs igazad.-mondta anyáskodóan.-De most inkább menj és kövesd a
sorsodat!
Ahogy kiejtette a papíron szereplő szócskát valami megindult bennem. Egy kis magabiztosság keveredve egy csepp bátorsággal ,telve önzőséggel, ami most keserűség helyett furcsa módon megédesítette a magam kis világát.
-Mit is mondhatnék?!-nevettem fel és magam sem fogtam fel a történteket.
-Mondjuk ,hogy küldesz majd képeslapot!-kezdett viccelődni. Felállt az asztal mellől ,ahová negyed órája együtt ültünk le és felém lépett.
-Menj már te lány!- ölelt meg nevetve. Kevésbé tűnt ez talán örökre szóló búcsúnak mintsem baráti üdvözlésnek ,de nem bántam. Mert éreztem ,hogy a búcsú már a zsebemben lapul. Hiszen észrevétlenül próbálta ugyan becsúsztatni a lapocskát a búvóhelyére ,de nem sikerült neki. Ilyenkor szoktak az ilyen dolgok a legkevésbé sikerülni.
-Igenis asszonyom!- tisztelegtem elkomolytalankodva a dolgot, majd puszit nyomva arcára elhagytam a sok otthonnak nem teljesen nevezhető hely közül az egyiket. És biztos voltam benne, hogy bármikor szívesen eljönnék ide ,de akkor még nem is sejtettem ,hogy Durbanba is önként és dalolva fogok majd visszatérni.