~V

"Ültem a hintában és fejemet hátra hajtva tiszta szívemből nevettem. Közben lábaimat lóbáltam ,hogy még magasabbra repüljek ,de haszontalan volt mert mögöttem álló bátyám hajtotta a kis láncra rögzített szerkezetet mely az örömöm tárgya volt. Akkoriban ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A kertben álló hatalmas tölgyfa egyik vastag, kinyúló ágára rögzített gumiabroncs volt minden második gondolatom tárgya. Az óvodában is volt ugyan hinta ,de az közel sem volt olyan mint a miénk. Az csak egy unalmas fém rudakból álló rakás volt. Ez pedig maga a móka. Legalábbis nekem. És persze Bátyusnak is. De neki csak addig , amíg én rá nem jöttem milyen jó játék is ez. Attól fogva csak állt mögöttem és lökött. Én pedig önző módon soha nem kérdeztem meg ,hogy ő szeretne e hintázni. Ő soha nem kérte én meg soha nem adtam át neki. Ha most ott itt lehetne... Soha többet nem is akarnám ,hogy lökjön. Csak nézném ahogy ő szórakozik és boldog lennék amiért láthatom az örömét."

Végre eljött az április. Hónapok óta számoltam a vissza addig a bizonyos napig. Egészen pontosan a tizennegyedik napjáig. Bár nem vagyok egoista ,de hónapokig vártam a születésnapomra. Ugyanis végre betöltöttem a huszonegyedik életévemet. És hogy miért volt ez különleges? Mert végre nagykorú lettem. Eszerint az elamerikaiasodott különálló dél-afrikai metropolisz szintre felhúzott kisvárosban is elismerték ,hogy már egyedül is képes voltam dönteni magamról. Így pedig semmiféle kötelezettséggel nem járt a 'családom' felé az ,hogy leléptem. Mármint afelé a család felé akik a baleset után magukhoz vettek és később ugyan árvaházba adtak ,de tudom ,hogy ők is szerettek. Csak éppen nem engedhették meg maguknak ,hogy negyedik gyerekként neveljenek. Így lemondtak rólam. Én pedig egy pillanatig sem haragudtam rájuk és részben miattuk is maradtam itt eddig a napig. Azért ,hogy ne nekik kelljen elszámolni velem és ne őket vádolják az eltűnésem miatt. Ugyanis most már teljesen tiszta szívvel mehetek el innen , anélkül hogy bárkinek kéne róla szólnom. És meg is fogom tenni. Ma este.

A kezemben perselyemet szorongatva huppantam le a hideg padlóra. Óvatosan felpattintottam a fedelét és kiborítottam a tartalmát. Mindent amit négy éves korom óta összekapartam. Egyesével szettem össze a papír bankókat ,majd az aprópénzt is. Meglepve állapítottam meg ,hogy sokkal több pénz lapult abban a kis dobozban mint amennyire számítottam. Aztán amikor már az egész kupacot visszapakoltam a helyére megpillantottam egy megsárgult papírcetlit. A lehető legfinomabban fogtam meg hogy még véletlenül se szakítsam szét. Torkomban dobogó szívvel széthajtottam így a szemem elé tárult a kissé elfolyt ,de még így is tökéletesen olvasható jellegzetes kézírás. Csupán egy szó szerepelt rajta ,de amint elolvastam szememet ellepték a könnyek. Visszahajtogattam a papírt úgy ahogyan rátaláltam és a zsebembe süllyesztettem. Rácsaptam a perselyre a tetejét és visszaraktam a helyére. Megragadtam ősrégi ,szeretett kabátomat és beleléptem agyonhordott bakancsomba, majd sietve magamra rángattam a kezemben tartott ruhadarabot. Egy pillanattal később már nem voltam a szobában. A lépcső felé indultam és annyira biztos voltam a dolgomban mint még soha. Kirohantam az épület ajtaján ,de magabiztosságom ellenére is elfogott a jól ismert rettegés. Nem tudtam jó irányba megyek e és ,hogy helyesen cselekszem e ,de nem tudtam megállni. És nem is akartam.

•V

A következő szám a Laura Palmer volt. A srácok eljátszották az első hangokat ,a vokálok tökéletes összhangban szólaltak meg ,a tömeg pedig folytatta őrjöngését. Úgy buliztak ,mint ahogy én tettem mindig mielőtt bárok kis színpadairól a világ legnagyobb fesztiváljainak fellépői sorába kerültem négy számomra fontos baráttal. Gondolataim és a rutinból ismételt dal kezdete hatására megrohantak az emlékek. Eszembe jutott amikor először énekeltem el színpadon állva ,saját magamat kísérve. Hol volt akkor még banda? Álmaimban nem gondoltam volna akkor ,hogy valaha egy ekkora fesztivál színpadán állva fogom egyszer elénekelni ,az akkor csak szórakozásból és álmodozásból megírt dalt. És még most sem hiszem el. Semmit nem jelent , hogy a saját szememmel látom a tömeget mert az agyam nem fogja fel. Egy álomként kezeli. Csakhogy ez az álmom beteljesült. De ebbe a csúnya fejbe szorult  csöpp agyam nem hajlandó felfogni. Azon az estén besokallt amikor először énekeltem ezt a dalt emberek előtt és azóta sem dolgoz fel mindent ,csak azt amihez kedve van.

"Mindenem remegett. Még soha nem éreztem azelőtt ahhoz fogható félelmet mint amilyet akkor. Tudtam ,hogy csak pár ember lézeng odakint, mégis pánikoltam. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek az egész mint akkor amikor anyám barátja felajánlotta. Átkoztam magamat ,hogy énekeltem amikor nálunk voltak a feleségével. Ha akkor nem énekeltem volna, most valószínűleg félrészegen táncolnék valahol a barátaimmal ,már amennyire azt a tehetségem engedi. Vagy éppen a barátnőmet ,azaz hivatalosan csak lakótársamat csókolnám kifulladásig. Esetleg a szobámban ülnék és további verseket írnék és zenésítenék meg ,annak reményében hogy egyszer eljutnak majd egy híres zenésznek aki felénekli vagy eljátssza őket. És hogy őszinte legyek, bármelyiket szívesebben csináltam volna. Nem arról van szó ,hogy nem voltam izgatott és boldog álmom beteljesülésének reményétől ,csupán éreztem a félelmet ami felemésztett és görcsben tartott. Beszivárgott az agyamba és valós hangok helyébe képzelt zajokat állított. Legalábbis annak hittem őket. De amikor egy kezet éreztem a vállamon rájöttem, hogy a hang valódi és a gazdája valószínűleg éppen hozzám beszél. Pillantásomat ,amelyel eddig a cipőm orrát pásztáztam ,az idegen arcára emeltem ,de felesleges volt. Ha hangról nem ismerek meg valakit azt valószínűleg arcról sem fogok és ez most sem volt másképp, így a gondolat ,hogy a kéz és a hang tulajdonosa idegen , beigazolódott.
-Tessék?-kérdeztem mire az előttem álló ,negyvenes éveiben járó ,bőrkabátos ,tipikus macsónak számító férfi felnevetett.
-Csak azt kérdeztem izgulsz e ,de visszavonom a kérdést. Nem kell semmit mondanod ,hogy tudjam mennyire betojtál. 
-Arra nincsenek szavak. -vihogtam fel kényszeredetten.
-Látom.-mondta és kinyújtotta felém a kezét. -Egyébként Trystan vagyok. De inkább csak Trys
-Daniel. Általában Dan. Kivéve ha valakinek nem tetszik valami amit csináltam.-viszonoztam a gesztust és kezet ráztam vele. Az érintése olyan volt mint az áramütés. Kérges tenyere és bőrkabátja egyértelműen utalt motorozáshoz való kötődésére. Az a fajta akitől a férfiak félnek vagy ellenségnek tartják ,és olyan akiért minden nő odavan. De én mint 22 éves srác aki a karrierjét próbálja egyengetni ,legkevésbé sem tőle féltem. Inkább attól amit mondani fog. Mert pontosan tudtam mi következik. Tudtam ,hogy azért jött ,szóljon ,ideje elkezdeni. De meglepetésemre amikor megszólalt kérdezett ,nem pedig tények elé állított. 
-Biztos ,hogy akarod? 
-Fogalmam sincs. Ez minden álmom ,de mi van ha elcseszem?-ráztam a fejemet. 
-Akkor el lesz cseszve. Megpróbálod majd megint. Figyelj! Ez nem egy tehetségkutató csak egy kevésbé népszerű kocsma néhány vendéggel. Nincs tétje. Ne parázz!- veregette meg a vállamat ,majd a kezembe nyomott egy mikrofont. Pár másodpercen belül ,még mielőtt időm lett volna feleszmélni a kábulatomból, a színpadszerű emelvényen álltam. Néhányan érkezésemre tapssal reagáltak ami még idegesebbé tett. Így tudtam ,hogy vannak akik figyelnek ,és nincs esélyem halkan énekelgetni mint háttérzene. De amint elkezdtem énekelni már nem is akartam háttérzene lenni. Önmagam voltam és a saját gondolataimat énekelhettem. A testemben ragadtam. Egyesült a testem és a lelkem. Még soha nem volt ennyire magamhoz közeli élményem. Minden bennem játszódott le ,mégis testen kívüli élmény volt. Ujjaim maguktól mozogtak a szintetizátorom billentyűin. Mintha külön életre keltek volna. És semmi mást nem akartam csak hagyni nekik és örökké ezt csinálni. Hagyni ,hogy a szám és az ujjaim önként mozogjanak mindenféle irányítás nélkül. Hogy a hangom magától ,megszokásból szóljon. Annyira megfeledkeztem magamról ,hogy szinte szünet nélkül énekeltem és játszottam a dalokat amiket az apró szobám mélyén írtam egyszer. A közönség megszűnt ,egyszerűen megfeledkeztem arról ,hogy idegen emberek nézik amit csinálok. Csak az utolsó szám utolsó soránál eszméltem fel és vettem őket jobban szemügyre. Valószínűleg az egész koncert alatt csak a semmibe meredtem ,üveges szemekkel meredtem az emberekre és nem akartam elvéteni azt a hibát ,hogy az első koncertem emléke csak érésekből álljon ,így megpróbáltam behozni a lemaradást. Igaz csak pár másodpercem volt rá ,de annyira megfigyeltem minden egyes embert amennyire csak lehetséges volt. A szemem megakad egy alacsony lányon aki a bár egyik sarkának legeldugottabb boxában ücsörgött egyedül. Kísértetiesen hasonlított valakire ,úgy éreztem mintha valahonnan régről már ismerném ,de fogalmam sem volt róla ki ő. Szomorúság áradt szemeiből ,nem sírt ,de látszott ,hogy a határán van. Fel akartam vidítani. Azt akartam ,hogy tudja ,segíteni akarok még ha nem is tehetek érte semmit. Tudni akartam ,hogy érzi e. Így utolsó soraimat egyenesen a szemébe nézve ,csak neki címeztem.
-Can you feel it?-énekeltem neki mire az arcán halvány mosoly kíséretében legördült az első könnycsepp ,nekem pedig elsodorta a belsőmet érzéseim és a tudatlanság lavinája."