•VII

Arcok. Mindenhol. Akármerre néztem csak arcokat láttam. Idegenek arcát. Olyan emberekét akik számára én nem voltam idegen. Akiknek elvárásaik voltak velem szemben és aki pontosan ismerték minden mozdulatomat. Tudták mit fogok csinálni és azt is tudták ,hogy nagyjából mit fogok mondani. Megrémített a tudat ,hogy milliónyi szempár szegeződik rám és fülek erdején keresztül vész majd semmibe kissé túlhangosított ,ajkaim mögül kiszakadó dallamok áradata miközben arcok rengetege fordul felém. Olyan arcok melyek között egyet biztosan nem találhattam meg. Egyet amit mindennél jobban látni akartam.
"Csináld még! Abba ne hagyd mert megharaplak!-kuncogott vékony ,magas hangján." 
 Az emlékkép visszatértével megrohantak az érzelmek. A hiány ,a félelem ,a tudatlanság ,az önmarcangolás és még annyi ,de annyi más is ,hogy azt meg sem tudnám számolni. De a rám törő fájdalmon felülemelkedő tömeg lelkes tapsolására feleszméltem. Még el sem kezdtem énekelni amikor ők már a ritmust követték. Hihetetlen érzés volt látni, hogy annak a tömegnek egy része miattam jött el. Miattunk. Azért ,hogy lásson minket. És én a legjobbat akartam nekik adni ,de az emlékképek amik megrohanták elmémet és eltompították minden más érzékemet és kényszerítenem kellett magamat ,hogy koncentrálni tudjak. De minden jel szerint elég erős voltam az újabb kép ellen. Pedig tisztán láttam őt ahogyan azt mondja: "Félek Danny! Megfogod a kezem?" És nekem sikerült elnémítanom őt. Elnémítottam elmémmel a vékony hangját amit eddig minden erőmmel megszólaltatni próbáltam. Tudtam , hogy hiba volt ,de nem tehettem mást. Nem akartam sem megőrülni emberek ezrei szeme láttára, sem csalódást okozni nekik. Így inkább csak hagytam ,hogy az idő elfolyjon körülöttem és magával ragadjon engem is ,hagyva ezzel ,hogy a lehető leggépiesebben , begyakorolt ,de nem annak tűnő szövegekkel tűzdelt ,tökéletesen átlagos képet mutassak magamról és egy ilyen koncertről. Próbáltam emlékeket gyűjteni , kiélvezni a pillanatot és jobban odafigyelni a közönségre ,de egyszerűen nem ment. Persze a legkevésbé sem akartam ,hogy ezt észrevegyék ezért minden tőlem telhetőt megtettem azért ,hogy hiteles maradjak ,de a gondolataim még így is egészen máshol jártak. Érdekes és testen kívüli élmény volt az agyamat több síkon járatni egyszerre. Egészen úgy éreztem magam ettől mint egy zseni. Az elmémben az emlékeim születésének archívumában keletkezett zavar mellett a szemem is körbe körbe járt az emberek között és megállapodni próbált. Csakhogy ez az egész nem volt működőképes. Egyre gyakrabban zavarodtam meg és a gondolataim várának legfőbb bástyája beomlott. Nem tudtam tovább másra figyelni csak a zenére. A hangokra ,a ritmusra ,a közönség zajára és mindenre amit ez az egész őrületes helyzet magával hoz. A tömeg együttes mozgása ,a meleg ,a szél után való epedezés ,a sörös dobozok és poharak rengetege a lábak alatt. Ez volt minden ami lekötötte a figyelmemet. De elkéstem a feleszméléssel. Megint. Mint azon a bizonyos első koncerten. Noha most hamarabb sikerült ,de így is kiesett négy fontos szám ,azaz negyed óra. Negyed óra ami alatt nem figyeltem a közönségre. Azokra az emberekre akik miattunk jöttek és szeretnek minket. Elvettem magamtól tizenöt percet amit a rajongóinknak szentelhettem volna. De esélyt kaptam rá ,hogy jóvá tegyem. Nem tudom hogyan és miért ,de meghallottam egy lány hangját a közönségből. Lehet hogy nem is mondta ki csak gondolta azt amit én hallottam ,de valahogyan összekapcsolódtam vele és megéreztem a kívánságát aminek a teljesítésével jóvátehetőnek láttam eddigi figyelmetlenségemet. És nekem kéztetésem támadt arra ,hogy megtegyem amit kér tőlem.
Hátra fordultam és rohantam a dobok mögött ülő angyalhoz akinek képesséi közé tartozik ,hogy sugallattal tudassa az emberekkel amit Isten diktál neki. Walky talky segítségével. Így tehát sikerült tudatni a többiekkel is ,hogy más sorrendben játszunk ma este és előrébb hozzuk azt a bizonyos dalt amit valaki kért. És amit én gondolokodás nélkül elénekeltem neki.
Megszólalt a dal eleji szöveg amit fülsiketítő kísért. De én csak egyre tudtam koncentrálni. Arra az egyre amit sokkal hangosabb hallottam mint a többit. Szinte elnémította az összes többit kitörő örömének hangja én pedig majd' összeestem a boldogságom és félelmem alkotta csapás erejétől. Mindent megért nekem ez a pillanat ,de legalább annyit megért volna az is ,hogy tudjam kihez tartozik az a bizonyos hang. Ha tudtam volna ,kiemeltem volna a tömegből és átadtam volna neki a mikrofont ,hogy velem együtt énekeljen egész este. Különleges hangja volt és olyan erőt sugárzott felém aminek még a gondolatába is beleborzongok. Úgy tűnt ő is érzi ,amit én és még egy jelet küldött. Megjelent előttem egy három sávos zászló. Egy pillanatig piros fehér zöld színben pompázott előttem a világ. Képtelen voltam nem végigfutatni tekintetemet az embereken ,hiszen tudat alatt azt a bizonyos zászlót kerestem ,de több kezet is láttam ami olyat szorongat amilyen után én is kutattam. Az egyiken felirat is volt. Egy olyan szó ami annak ellenére ,hogy akaratomon kívül is megmosolyogtatott észhez is térített. Hiszen nem csak ,hogy elvesztem a gondolataim között ,de a gondolataim is elvesztek valahol a párás ,meleg nyári levegőben és új gazdára találtak annak a bizonyos személynek a markában aki tudatán kívül ,a kisugárzásával birtokolt engem. A koncert viszont az én tudatossággom nélkül is haladt tovább hiszen ott volt rajtam kívül négy ember, akik annyira irányítani tudtak engem ,hogy el tudjak énekelni újabb két számot anélkül ,hogy figyeljek arra amit éppen csinálok. De innentől nem tehették ,hiszen a fordulathoz ért az este. A nap lefelé indult és helyét átadni készült a holdnak ,nekem viszont még egy fontos elintézni valóm volt azelőtt ,hogy a nyári délután éjbe fordult volna. Így megindultam a tömeget elválasztó kordonok közé ,hogy a párás augusztusi levegőben ,a forró nap alatt a délutánt lezárva ,elkezdjem az estét ,de méltóképp befejezzek valamit és elengedjem hibáimat. Mosolyogva sétáltam végig az emberek között hiszen még ha nem is élveztem a helyzetet ,de az események adta lehetőségekhez képest a lehető legboldogabb voltam. Magamba szívtam a közönség atmoszféráját ,ami mint mindig ,most is különbözött az összes többitől. Általános vidámság jellemezte ami szabadságérzetet keltett bennem. Szárnyakat kaptam és a közönség közepén álló toronyhoz közeledve ezek egyre csak nőttek és erősödtek. És ki voltam én ahhoz ,hogy határt szabjak nekik? Senki. Így csak szárnyaltam és hagytam ,hagy ragadjanak magukkal az indulataim. Egészen addig repültem amíg túl közel nem kerültem a naphoz. Akkor azonban szárnyaim megolvadtak és vízbe hullottam. Az általam keresett lánynak könnyeinek tengerébe. A szintén általam keresett zászlójával takarta le szívem halott darabjait. Megölt engem azzal ahogy énekelt és mindennek ellentmondva kisírt szemekkel , fogszabályzóját kivillantó mosolyra húzva száját ,zászlóját felém nyújtotta és reménykedve meredt rám. Megöltek mosolygó vonalai. Arcok kereszttüze között váltam hamuvá és a riadtságtól jegessé vált leheletemet kiengedve találtam magam a talajon. De nem állhattam meg. Arrébb húzódtam még mielőtt oda értem volna hozzá és érintésétől rettegve sétáltam tovább úgy mintha mi sem történt volna. Reméltem ,hogy nem ér el hiszen akkor valóban meghaltam volna. Alacsony termete miatt azonban ez nem következett be. Legalábbis nem ott és nem is akkor. Abban a pillanatban megelégedett azzal is ,hogy teljesen összezavart. Én pedig mit sem sejtve mentem fel a toronyba ,hogy ott még inkább összezavarodjak. A lépcsőkön felfelé lépkedve egyre csak azon járt az agyam ,hogy pontosan mi történt és hogyan lehetséges ez. Hogyan hallhattam meg valaki olyannak a szavait ,aki ilyen távol volt tőlem? Egyáltalán kimondta azokat a szavakat vagy csak elképzeltem ezt az egészet? Mintha kezdtem volna megbolondulni ,csapongtak gondolataim kérdések és lehetséges válaszok közül. Semmi másra nem vágytam jobban mint egy kiadós berúgásra ,hogy elfelejthessem az egészet. De még mielőtt valóban berúghattam volna ,a toronyból elém táruló látvány részegített meg. Az agyam nem tudta befogadni a szememtől kapott információkat. A világ elhomályosult ,térdeim megremegtek és én pont úgy éreztem magam ettől mintha már alkohol hatása alatt állnék. Éppen ezért nem is akartam elhinni mindazt ami az orrom előtt volt. Csak azt akartam ,hogy Kyle ,Will ,Woody és Charlie megerősítse ,hogy az az embertömeg ami ott állt tényleg ott volt és nem csak a szemem káprázott. Így hát szabad kezemmel a farzsebem, felé nyúltam ,hogy előhúzzam a telefonomat és megörökítsem vele a látottakat. Három képet csináltam ,majd visszacsúsztattam a készüléket oda ahonnan egy perccel előbb elővettem.
Miután azoknak az embereknek is produkáltam magam ,akik a színpadot csak kivetítők segítségével láthatták ,megindultam a lépcső felé és próbáltam lelkiekben felkészülni a következő percekre. Óráknak tűnő pillanatok múlva elhaladtam a lány mellett. Lopva pillantottam felé és véstem agyamba vonásait olyan mélyen ,hogy még az alkohol se moshassa ki őket onnan ,majd mintha rá sem néztem volna haladtam el mellette gondosan ügyelve arra ,hogy ne érhessen el. Egészen addig tettem így amíg eltűntem a látóköréből ,majd megindultam a jobb oldali, színpadra visszavezető lépcsők felé és hagytam minden egyes felém nyúló kar megérintsen. Kivéve egyet. Egy zászlót láttam a kar tulajdonosánál. Ugyanolyat mint a másik lánynál. És ettől megriadtam. Féltem ,hogy ugyanolyan hatással lesz rám ,ezért nem hagytam ,hogy megérintsen. Pár lépéssel később azonban késztetést éreztem arra ,hogy visszaforduljak. Amint megtettem ,fürkésző szempárjával találtam magam szemben. De nem azzal a fajta megtört szempárral amivel a másik lány esetében. Ő furcsa módon megnyugtatott és mosolyra fakasztotta elkomorult lelkemet. Én pedig csak hagytam ,hogy a lelkem vezéreljen. Tiszta szívemből elmosolyodtam és azt kívántam ,bár ilyen emberekkel lenne a világ. Mert nem kellett többet tennem ,csak ránéznem ,hogy tudjam jó ember. Megtört lelkek gyógyítója. Ha az enyémet megjavította egy másodperc alatt ,másét is könnyedén megjavíthatja. Azokét az emberekét is akik sokkal mélyebben vannak mint én. Csak rájuk kell találjon.

~VI

-Annie!-kopogtattam az ismerős mégis oly idegenné vált ajtón. Kishíján inkább betörtem mint kopogtam ,de abban a pillanatban semmi nem számított. Csak a zsebemben lapuló cetli. És annak jelentősége. Amit kristálytisztán értettem ,de tőle kellett hallanom ,hogy elhigyjem. Az ajtó nyílására térdem megremegett és egy pillanatra azt hittem kicsúszik alólam a lábam. Hirtelen minden magabiztosságom elszállt és helyét átvette a félelem. De le kellett küzdenem.
És a szeretetem segített benne. Így nyugodtan tudtam az ajtón kilépő személy szemébe nézni és olyan szorosan megölelni ,hogy átérezze mindent amit az ember léleknek nevez és amit az tartalmaz. Azt a millió érzést.
-Hát ez a nap is eljött...- sóhajtotta és elengedett.-Az én kicsi ajándékom elmegy.
-Honnan tudod?-kérdeztem meglepetten.
-Ó szívem! Tudtam ,hogy el fog jönni ez a nap. És három éve azt is tudom, hogy pontosan mikor. Ismerlek.-mosolygott rám és kézfejével megsimította arcomat. De az a mosoly... Soha nem láttam még többet egy mimikában. Abban az egyben viszont minden benne volt. Az arcában láttam az emlékeket ,a gondolatokat és azt a rengeteg érzelmet. A félelmet, a boldogságot ,a szomorúságot ,a fájdalmat ,a megkönnyebbülést és még annyi ,de annyi darabkát a belsőjéből. Azokat a darabokat amiket önmagamban is megtaláltam és amik általa vésődtek belém.
-Nagyon haragszol rám?- néztem rá ártatlan bociszemekkel és egy pillanatra újra az a kislány voltam akit ez a nő vett védelmébe és akinek csíntevéseiért el kell számolnia. Aki nem akart fájdalmat okozni neki ,mégis megtette.
-Hogy tudnék rád haragudni?- nézett rám könnyes szemekkel. És abban a pillanatban csak egyetlen dolgot láttam az arcán. A megértést. És ebben benne volt a szánalom , amit egy olyan gyerek kap aki elvesztette családját. Pontosabban aki elszakadt tőlük. És innentől kezdve senkit sem nevezhettem anyámnak vagy második anyámnak. Mert megértettem valamit. Annie indokát amiért befogadott.
Semmi más nem volt az csak az emberség. Az hogy megszánt. És egy anya nem szánakozik a gyermekén.
Így én már nem nevezhettem őt annak akinek eddig ,akármekkora is volt a kölcsönös szeretet közöttünk.
-Inkább lemondtál rólam azért ,hogy anyagi támaszom legyen? Inkább odaadtad nekem azt a pénzt amit a saját családodra szánhattál volna? Csak azért ,hogy elmehessek majd egyszer? -kérdeztem és könnyek szöktek a szemembe. Annie csak bólintott majd beinvitált egykori otthonomba és mesélni kezdett.
-Amikor hozzánk kerültél már akkor tudtam, hogy soha nem bírnál ezen a helyen maradni. És ez így teljesen rendben van. Ki akarna az emlékei rabjaként élni? Ott ahol elveszett valamit. Az esélyét arra ,hogy szépnek lássa a világot. Már akkor éreztem rajtad , hogy akármennyire jó gyerek vagy ,egyszer el fogsz majd menni. Tudtam ,hogy megvárod majd amíg betöltöd a 18. életévedet ,esetleg a 21-et is ,de amikor nem jöttél a 18. szülinapodon tudtam ,hogy ezen a napon bepótolod.
Tudtam ,hogy nem akarsz terhet róni ránk ,csak a magad terhét akarod elhagyni. És én meg akartam neked könnyíteni annyira amennyire csak tudtam. És ez volt az egyetlen ötletem. Mert abban 110%-ig biztos voltam ,hogy ennek hasznát veszed. És egy pillanatig sem bántam meg ,még akkor sem ha te esetleg dühös lennél rám miatta. Mert azt a pénzt amiből biztosítani tudtam volna az akkori életedet nálunk ,inkább a jövődet akartam biztosítani és úgy éreztem meg kell neked adnom a szabad menekülés jogát. És nem hagyom ,hogy visszaadd! -magyarázta el mit miért tett habár nem volt rá szükség, mert már abból az egy szóból is tudtam. De ha másért nem is, azért az utolsó mondatért megérte meghallgatnom. Mert az a hangsúly a régi szép emlékeket ébresztette fel bennem.
-De én nem...- kezdtem volna tiltakozni ,de a múlt mintájára most is félbeszakította mondandómat.
-Persze ,persze nem tettél érte semmit. Értelek ,de majd ha annyi idős leszel mint én megérted te is ,hogy miért nincs igazad.-mondta anyáskodóan.-De most inkább menj és kövesd a
sorsodat!
Ahogy kiejtette a papíron szereplő szócskát valami megindult bennem. Egy kis magabiztosság keveredve egy csepp bátorsággal ,telve önzőséggel, ami most keserűség helyett furcsa módon megédesítette a magam kis világát.
-Mit is mondhatnék?!-nevettem fel és magam sem fogtam fel a történteket.
-Mondjuk ,hogy küldesz majd képeslapot!-kezdett viccelődni. Felállt az asztal mellől ,ahová negyed órája együtt ültünk le és felém lépett.
-Menj már te lány!- ölelt meg nevetve. Kevésbé tűnt ez talán örökre szóló búcsúnak mintsem baráti üdvözlésnek ,de nem bántam. Mert éreztem ,hogy a búcsú már a zsebemben lapul. Hiszen észrevétlenül próbálta ugyan becsúsztatni a lapocskát a búvóhelyére ,de nem sikerült neki. Ilyenkor szoktak az ilyen dolgok a legkevésbé sikerülni.
-Igenis asszonyom!- tisztelegtem elkomolytalankodva a dolgot, majd puszit nyomva arcára elhagytam a sok otthonnak nem teljesen nevezhető hely közül az egyiket. És biztos voltam benne, hogy bármikor szívesen eljönnék ide ,de akkor még nem is sejtettem ,hogy Durbanba is önként és dalolva fogok majd visszatérni.

•VI

"A 'koncert' után rögtön a lányhoz siettem. Az érkezésemre felállt és szorosan átölelt. Kicsit meglepődve ugyan ,de viszonoztam ölelését ,mire a karjaim között megbúvó, apró teremtmény egész testben rázkódni kezdett. Kicsit eltoltam magamtól, hogy megkérdezzem mi a baj ,mire ő egy pillanatra abbahagyta a sírást és könnyekben úszó tekintetét rám emelte. Mintha csak arról akart volna megbizonyosodni, hogy valóban létezem e. Mindezt egy pillanat alatt tette ,majd mint valaki akit bűnözésen kaptak ,hirtelen lesütötte szemeit és a bakancsa orrát kezdte bámulni.
-Nem érdemlem meg, hogy meghallgass.-suttogta ,mintha csak magának mondta volna. Közben egy másodpercre sem nézett fel. Lehunyta szemét ,nyelt egyet és valamivel hangosabban ,de annál inkább bátortalanul folytatta.
-Nem lett volna szabad megöleljelek. Nekem ez nem jár. -szidta magát- Nem ez jár nekem!-helyesbített és még mielőtt feleszmélhettem volna ,sarkon fordult és a kijárat felé kezdett futni... "

A setlist szerinti sorrendben énekeltem a dalokat. Minden dal után kis szünetet tartottam ,hogy beszélgessek a közönséggel ,vagy éppenséggel megköszönjem nekik ,hogy eljöttek és ,hogy támogatnak mert nélkülük sehol nem lennék. A srácok tudom ,hogy nélkülem is a zene világában élnének és ezzel foglalkoznának, hiszen mindannyian kiváló zenészek. És művészek is. De én nem. Én sem kiváló ,de még csak jónak sem mondható zenész ,sem művész nem vagyok ,így csak a rajongóknak köszönhetem, hogy szárnyra kaptam és a szárnyam alatt az ő szeretetükből támadó széllel a hírnévig és a hőn áhított zenészi karrierig repültem. Ki tudja hol lennék most nélkülük ,de úgy őszintén?! Valószínűleg egy gyorsétteremben szolgálnék ki elhízni vágyó vagy éppen időhiányban szenvedő embereket vagy egy kocsmában vedelnék és a feledésbe kapaszkodva süllyednék én magam is a feledés mocsarába. Ők viszont ,ha csak kis időre is ,de feledtetik velem a múltból eredő ,az életemre mai napig is kiható sebeket és veszteségeket. És ezért nem lehetek nekik elég hálás. Éppen ezért is tartom fontosnak, hogy időt szánjak rájuk és minden erőmmel azon legyek ,hogy örömet szerezzek nekik. Ha kell akár a világ egyik legnagyobb és legnevesebb fesztiváljának nagyszínpadán állva ,magamat leégetve. Ott ahová pár éve még látogatóként eljutni is valószerűtlennek tűnt ,nem hogy előadóként. Aznap viszont ,egy enyhe augusztusi napon ,a hatalmas közönség előtt álltam, akik között olyanok is akadtak, akik csak miattunk jöttek el ide és akik csillogó szemmel nézték minden egyes mozdulatunkat és próbálták a lehető legtöbb élményt az emlékező központjukba tuszkolni. És hogy ezt megkönnyítsem nekik ,néha a 2014 óta gyakorolt néhány szavas magyar tudásomat is próbáltam megvillogtatni.
-KOSZI!-kiáltottam borzalmasnak tűnő akcentussal és ezután az alapra kezdtem koncentrálni. Két megjelenés előtt álló számunk ,a Send them off! és a Blame után az első album egyik leghíresebbnek számító száma volt soron. A Things we lost in the fire.

~V

"Ültem a hintában és fejemet hátra hajtva tiszta szívemből nevettem. Közben lábaimat lóbáltam ,hogy még magasabbra repüljek ,de haszontalan volt mert mögöttem álló bátyám hajtotta a kis láncra rögzített szerkezetet mely az örömöm tárgya volt. Akkoriban ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A kertben álló hatalmas tölgyfa egyik vastag, kinyúló ágára rögzített gumiabroncs volt minden második gondolatom tárgya. Az óvodában is volt ugyan hinta ,de az közel sem volt olyan mint a miénk. Az csak egy unalmas fém rudakból álló rakás volt. Ez pedig maga a móka. Legalábbis nekem. És persze Bátyusnak is. De neki csak addig , amíg én rá nem jöttem milyen jó játék is ez. Attól fogva csak állt mögöttem és lökött. Én pedig önző módon soha nem kérdeztem meg ,hogy ő szeretne e hintázni. Ő soha nem kérte én meg soha nem adtam át neki. Ha most ott itt lehetne... Soha többet nem is akarnám ,hogy lökjön. Csak nézném ahogy ő szórakozik és boldog lennék amiért láthatom az örömét."

Végre eljött az április. Hónapok óta számoltam a vissza addig a bizonyos napig. Egészen pontosan a tizennegyedik napjáig. Bár nem vagyok egoista ,de hónapokig vártam a születésnapomra. Ugyanis végre betöltöttem a huszonegyedik életévemet. És hogy miért volt ez különleges? Mert végre nagykorú lettem. Eszerint az elamerikaiasodott különálló dél-afrikai metropolisz szintre felhúzott kisvárosban is elismerték ,hogy már egyedül is képes voltam dönteni magamról. Így pedig semmiféle kötelezettséggel nem járt a 'családom' felé az ,hogy leléptem. Mármint afelé a család felé akik a baleset után magukhoz vettek és később ugyan árvaházba adtak ,de tudom ,hogy ők is szerettek. Csak éppen nem engedhették meg maguknak ,hogy negyedik gyerekként neveljenek. Így lemondtak rólam. Én pedig egy pillanatig sem haragudtam rájuk és részben miattuk is maradtam itt eddig a napig. Azért ,hogy ne nekik kelljen elszámolni velem és ne őket vádolják az eltűnésem miatt. Ugyanis most már teljesen tiszta szívvel mehetek el innen , anélkül hogy bárkinek kéne róla szólnom. És meg is fogom tenni. Ma este.

A kezemben perselyemet szorongatva huppantam le a hideg padlóra. Óvatosan felpattintottam a fedelét és kiborítottam a tartalmát. Mindent amit négy éves korom óta összekapartam. Egyesével szettem össze a papír bankókat ,majd az aprópénzt is. Meglepve állapítottam meg ,hogy sokkal több pénz lapult abban a kis dobozban mint amennyire számítottam. Aztán amikor már az egész kupacot visszapakoltam a helyére megpillantottam egy megsárgult papírcetlit. A lehető legfinomabban fogtam meg hogy még véletlenül se szakítsam szét. Torkomban dobogó szívvel széthajtottam így a szemem elé tárult a kissé elfolyt ,de még így is tökéletesen olvasható jellegzetes kézírás. Csupán egy szó szerepelt rajta ,de amint elolvastam szememet ellepték a könnyek. Visszahajtogattam a papírt úgy ahogyan rátaláltam és a zsebembe süllyesztettem. Rácsaptam a perselyre a tetejét és visszaraktam a helyére. Megragadtam ősrégi ,szeretett kabátomat és beleléptem agyonhordott bakancsomba, majd sietve magamra rángattam a kezemben tartott ruhadarabot. Egy pillanattal később már nem voltam a szobában. A lépcső felé indultam és annyira biztos voltam a dolgomban mint még soha. Kirohantam az épület ajtaján ,de magabiztosságom ellenére is elfogott a jól ismert rettegés. Nem tudtam jó irányba megyek e és ,hogy helyesen cselekszem e ,de nem tudtam megállni. És nem is akartam.

•V

A következő szám a Laura Palmer volt. A srácok eljátszották az első hangokat ,a vokálok tökéletes összhangban szólaltak meg ,a tömeg pedig folytatta őrjöngését. Úgy buliztak ,mint ahogy én tettem mindig mielőtt bárok kis színpadairól a világ legnagyobb fesztiváljainak fellépői sorába kerültem négy számomra fontos baráttal. Gondolataim és a rutinból ismételt dal kezdete hatására megrohantak az emlékek. Eszembe jutott amikor először énekeltem el színpadon állva ,saját magamat kísérve. Hol volt akkor még banda? Álmaimban nem gondoltam volna akkor ,hogy valaha egy ekkora fesztivál színpadán állva fogom egyszer elénekelni ,az akkor csak szórakozásból és álmodozásból megírt dalt. És még most sem hiszem el. Semmit nem jelent , hogy a saját szememmel látom a tömeget mert az agyam nem fogja fel. Egy álomként kezeli. Csakhogy ez az álmom beteljesült. De ebbe a csúnya fejbe szorult  csöpp agyam nem hajlandó felfogni. Azon az estén besokallt amikor először énekeltem ezt a dalt emberek előtt és azóta sem dolgoz fel mindent ,csak azt amihez kedve van.

"Mindenem remegett. Még soha nem éreztem azelőtt ahhoz fogható félelmet mint amilyet akkor. Tudtam ,hogy csak pár ember lézeng odakint, mégis pánikoltam. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek az egész mint akkor amikor anyám barátja felajánlotta. Átkoztam magamat ,hogy énekeltem amikor nálunk voltak a feleségével. Ha akkor nem énekeltem volna, most valószínűleg félrészegen táncolnék valahol a barátaimmal ,már amennyire azt a tehetségem engedi. Vagy éppen a barátnőmet ,azaz hivatalosan csak lakótársamat csókolnám kifulladásig. Esetleg a szobámban ülnék és további verseket írnék és zenésítenék meg ,annak reményében hogy egyszer eljutnak majd egy híres zenésznek aki felénekli vagy eljátssza őket. És hogy őszinte legyek, bármelyiket szívesebben csináltam volna. Nem arról van szó ,hogy nem voltam izgatott és boldog álmom beteljesülésének reményétől ,csupán éreztem a félelmet ami felemésztett és görcsben tartott. Beszivárgott az agyamba és valós hangok helyébe képzelt zajokat állított. Legalábbis annak hittem őket. De amikor egy kezet éreztem a vállamon rájöttem, hogy a hang valódi és a gazdája valószínűleg éppen hozzám beszél. Pillantásomat ,amelyel eddig a cipőm orrát pásztáztam ,az idegen arcára emeltem ,de felesleges volt. Ha hangról nem ismerek meg valakit azt valószínűleg arcról sem fogok és ez most sem volt másképp, így a gondolat ,hogy a kéz és a hang tulajdonosa idegen , beigazolódott.
-Tessék?-kérdeztem mire az előttem álló ,negyvenes éveiben járó ,bőrkabátos ,tipikus macsónak számító férfi felnevetett.
-Csak azt kérdeztem izgulsz e ,de visszavonom a kérdést. Nem kell semmit mondanod ,hogy tudjam mennyire betojtál. 
-Arra nincsenek szavak. -vihogtam fel kényszeredetten.
-Látom.-mondta és kinyújtotta felém a kezét. -Egyébként Trystan vagyok. De inkább csak Trys
-Daniel. Általában Dan. Kivéve ha valakinek nem tetszik valami amit csináltam.-viszonoztam a gesztust és kezet ráztam vele. Az érintése olyan volt mint az áramütés. Kérges tenyere és bőrkabátja egyértelműen utalt motorozáshoz való kötődésére. Az a fajta akitől a férfiak félnek vagy ellenségnek tartják ,és olyan akiért minden nő odavan. De én mint 22 éves srác aki a karrierjét próbálja egyengetni ,legkevésbé sem tőle féltem. Inkább attól amit mondani fog. Mert pontosan tudtam mi következik. Tudtam ,hogy azért jött ,szóljon ,ideje elkezdeni. De meglepetésemre amikor megszólalt kérdezett ,nem pedig tények elé állított. 
-Biztos ,hogy akarod? 
-Fogalmam sincs. Ez minden álmom ,de mi van ha elcseszem?-ráztam a fejemet. 
-Akkor el lesz cseszve. Megpróbálod majd megint. Figyelj! Ez nem egy tehetségkutató csak egy kevésbé népszerű kocsma néhány vendéggel. Nincs tétje. Ne parázz!- veregette meg a vállamat ,majd a kezembe nyomott egy mikrofont. Pár másodpercen belül ,még mielőtt időm lett volna feleszmélni a kábulatomból, a színpadszerű emelvényen álltam. Néhányan érkezésemre tapssal reagáltak ami még idegesebbé tett. Így tudtam ,hogy vannak akik figyelnek ,és nincs esélyem halkan énekelgetni mint háttérzene. De amint elkezdtem énekelni már nem is akartam háttérzene lenni. Önmagam voltam és a saját gondolataimat énekelhettem. A testemben ragadtam. Egyesült a testem és a lelkem. Még soha nem volt ennyire magamhoz közeli élményem. Minden bennem játszódott le ,mégis testen kívüli élmény volt. Ujjaim maguktól mozogtak a szintetizátorom billentyűin. Mintha külön életre keltek volna. És semmi mást nem akartam csak hagyni nekik és örökké ezt csinálni. Hagyni ,hogy a szám és az ujjaim önként mozogjanak mindenféle irányítás nélkül. Hogy a hangom magától ,megszokásból szóljon. Annyira megfeledkeztem magamról ,hogy szinte szünet nélkül énekeltem és játszottam a dalokat amiket az apró szobám mélyén írtam egyszer. A közönség megszűnt ,egyszerűen megfeledkeztem arról ,hogy idegen emberek nézik amit csinálok. Csak az utolsó szám utolsó soránál eszméltem fel és vettem őket jobban szemügyre. Valószínűleg az egész koncert alatt csak a semmibe meredtem ,üveges szemekkel meredtem az emberekre és nem akartam elvéteni azt a hibát ,hogy az első koncertem emléke csak érésekből álljon ,így megpróbáltam behozni a lemaradást. Igaz csak pár másodpercem volt rá ,de annyira megfigyeltem minden egyes embert amennyire csak lehetséges volt. A szemem megakad egy alacsony lányon aki a bár egyik sarkának legeldugottabb boxában ücsörgött egyedül. Kísértetiesen hasonlított valakire ,úgy éreztem mintha valahonnan régről már ismerném ,de fogalmam sem volt róla ki ő. Szomorúság áradt szemeiből ,nem sírt ,de látszott ,hogy a határán van. Fel akartam vidítani. Azt akartam ,hogy tudja ,segíteni akarok még ha nem is tehetek érte semmit. Tudni akartam ,hogy érzi e. Így utolsó soraimat egyenesen a szemébe nézve ,csak neki címeztem.
-Can you feel it?-énekeltem neki mire az arcán halvány mosoly kíséretében legördült az első könnycsepp ,nekem pedig elsodorta a belsőmet érzéseim és a tudatlanság lavinája."

~IV

Talán ha akkor tudtam volna mit kell tennem, most minden más lenne. De nem tudtam. Nem tettem semmit. Nem néztem apára. Pedig ha tudtam volna, hogy a halott apám látványa olyan erős pofon lesz az élettől ami vissza repít majd a testembe , akármennyire fájt volna ,ránéztem volna, hogy legalább a családom többi tagját ne veszítsem el. De nem tettem. Így sem úsztam meg a bűntudatot és így sem volt könnyebb életem ,de így nem kellett két olyan ember között felnőnöm akik nem hibáztathatnak mert a szeretet ezt diktálja. Akik csak önmagukban mondhatják ki ,hogy én tettem. Hogy én voltam a hibás. Hogy azzal ,hogy nem hallgattam anyára ,vagy azzal ,hogy hisztizni kezdtem ,apám halálát okoztam. Ha kicsit is érettebb vagy engedelmesebb lettem volna vagy ha kicsit kevésbé lettem volna szerencsétlen ,ha nem hisztiztem volna most élne. Már nem is emlékszem hogyan kerültem olyan gyorsan a kocsiba. Nem tudom miért volt olyan fontos, hogy orvoshoz vigyen apa. Illetve tudom ,de annyira utálom magam ,hogy nem mondom ki. Azzal csak lerombolnám azt amit azóta sem teljesen sikerült újraépítem. Azzal csak lyukat ütnék a húsz év alatt felállított falba. Abba a falba amit ez idő alatt magam és a külvilág közé építettem. Egy burokban éltem amiben azt a koszos levegőt egyedül szívhattam. Azt a koszos levegőt ami egy emberi élettől megfosztó szörnyetegnek jár. Pedig még azt sem érdemeltem meg. Azt sem érdemeltem meg, hogy éljek. Nekem kellett volna meghalni. Nekem aki ellenkezett ,béna volt, hisztizett és aki ezzel megfosztotta az apját az életétől. Nekem aki egy teljes családot tört össze. Elvettem a világtól egy csodálatos embert. Egy apát ,egy férjet ,egy testvért ,egy nagybácsit ,egy unokatestvért ,egy keresztapát ,egy fiút ,egy barátot ,munkatársat vagy éppen ellenséget. És még annyi mindent. Annyi mindentől fosztottam meg a világot. Összetörtem azt a családot akiknek a születésemig minden jó volt. Azt a kis kört akik szerették és tisztelték egymást. Aztán jöttem én. Négy évig rontottam a levegőt aztán elvettem tőlük azt aki az alapja volt az egésznek. Én pedig elkerültem tőlük mert halottnak hittek. Meg is érdemeltem. Ha hazakerültem volna még nagyobb bűntudatban éltem volna. Nem érdemeltem meg, hogy a családom maradéka közt maradjak. A halált érdemeltem volna. A halált apám helyett. Így viszont bűntudatban élek és bátyám apa nélkül nőtt fel az anyám pedig férj nélkül. Én pedig család nélkül és ezt csak magamnak köszönhetem.
Hogy őszinte legyek soha nem kerestem az anyámat vagy a testvéremet. Nem is akarok velük találkozni. Tudom ,hogy szánakoznának és magukban mindenért engem hibáztatnának. Azt kívánnák bár ne léteznék. Bár tényleg meghaltam volna. Bár inkább meg sem születtem volna. Én pedig nem tudnék a szemükbe nézni. Csak rájuk üvöltenék ,hogy nyugodtan mondják ki amit gondolnak és küldjenek el oda ahonnan jöttem és ezzel még a régi szép emlékeket is elrontanám.
Mert tény ,hogy szerettek és az is ,hogy szép életünk volt együtt. Minden emlékemben az idilli kép szerepel és az ,hogy mennyire szerettük egymást. Hogy én mennyire szerettem őket és ,hogy ők mennyire szerettem őket. És számukra ezt a családi képet gyász fedi. Mivel a családi kép félbe tört. Viszont ha tudnák ,hogy a kép miattam tört félbe ,de valójában csak a negyede semmisült meg másképp tekintenének rám.

•IV

Meghallottam a magas ,angyalian csengő végigrázott a hideg és nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Olyan volt mintha a húgom hangját hallottam volna. Hirtelen megint meg akartam ölelni. Olyan erősen a karomba zárni amennyire csak lehetséges anélkül hogy fájna neki. Nem akartam bántani, csak el akartam hitetni magammal ,hogy még egyszer magam mellett tudhatom a húgomat. De akármennyire is próbáltam gondolatban a testvéremmé változtatni ,annál inkább a valóságban ragadtam. Túl erős volt bennem a tudat ,hogy nem láthatom többé. Így inkább csak próbáltam elveszni a jelenben és élvezni az előttem álló két órát. Csak arra a 'köszönöm'-re gondoltam. Arra az angyal által súgott szóra. Olyan gyönyörű volt a hangja mint ő maga. Igen ,gyönyörűnek láttam az arcán lévő vörös égési sebek ellenére is. Sőt. Talán ez volt az ami még szebbé tette.
-Mennünk kell!-szólalt meg Kyle ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.
-Oké.-bólintottam és az ajtó felé indultam ,de még mielőtt kiléptem volna rajta ,vetettem egy utolsó pillantást az angyali arcra. De nem voltam elég gyors ahhoz, hogy Kyle ne vegye észre.
-Mi tetszik benne?-kérdezte.
-Közhelyet akarsz hallani?-kérdeztem vissza miközben vészesen közeledtünk a színpadhoz és a hihetetlen mennyiségű ember alkotta tömeg egyre nagyobbnak és valóságosabbnak tűnt.
-Tőled bármikor!-kacsintott és ebben a pillanatban a teljes közönség kibontakozott előttünk. Az atmoszféra ami 'Island of freedom'-má teszi ezt a helyet minden nyár egy hetén. A színpad melletti kis lépcső mellett már vártak ránk a többiek. Amint megálltunk mellettük ,minket is letámadott a szervezők és hangtechnikusok hada ,hogy még egyszer leellenőrizzék a felszerelésünket ,a mikrofonjainkat és megkérdezzék jól vagyunk e. Miután megállapították ,hogy minden rendben van vagy éppen elvégezték a szükséges apró módosításokat ,felszerelésként a kezünkbe nyomtak egy palack vizet és felküldtek minket a színpadra. Először Will ment fel ,mögötte Woody ,aztán Kyle és végül én is. A tömeg Will érkezése pillanatában felmorajlott. Az első sorok egyfajta küzdőtérré alakultak át. Mindenki előrébb akart kerülni és több helyet akart kiharcolni magának. Tömegverekedésbe kezdett átcsapni pedig még el sem kezdtünk játszani. Előre féltem ,hogy mi lesz ha elkezdjük az első számot. Féltettem a rajongóinkat. Hiszen az első sorba nem véletlen áll be valaki... Ők voltak az a néhány ember akik miattunk jöttek. És nem akartam ,hogy miattam essen bajuk. Nem tudtam volna megbocsájtani magamnak. Még mielőtt legyűrt volna a gondolat ,bólintottam egyet. A srácok értették a jelet és rögtön el is kezdtek játszani. Felcsendültek a Bad Blood első hangjai engem pedig ismét magával ragadott az ismerős érzés. A zene iránti szerelem és a félelem keserédes egyvelege. Az ami egyszerre vonzott és taszított. És ami a rajongók és a többiek biztatása nélkül már rég legyőzött volna. Viszont ma én akartam győzni. Nem hagytam magam eltántorítani. Felemeltem a mikrofont és énekelni kezdtem.

-"We were young and drinkin' in the park..."-harsogtam mire a közönség tombolni kezdett bennem pedig dolgozni kezdett az adrenalin. Újra és újra megborzongtam. Ugyanannyira hihetetlen volt most is ennyi ember elé kiállni, mint az első alkalommal. A közönség hihetetlen volt. Pánikhelyzetből egy pillanat alatt össznépi tánc alakult ki és mindenki olyan boldognak látszott. Mintha hirtelen ellenségekből testvérekké váltak volna. És csak azon tudtam gondolkodni ,hogy ez vajon hogyan és miért lehetséges.