Arcok. Mindenhol. Akármerre néztem csak arcokat láttam. Idegenek arcát. Olyan emberekét akik számára én nem voltam idegen. Akiknek elvárásaik voltak velem szemben és aki pontosan ismerték minden mozdulatomat. Tudták mit fogok csinálni és azt is tudták ,hogy nagyjából mit fogok mondani. Megrémített a tudat ,hogy milliónyi szempár szegeződik rám és fülek erdején keresztül vész majd semmibe kissé túlhangosított ,ajkaim mögül kiszakadó dallamok áradata miközben arcok rengetege fordul felém. Olyan arcok melyek között egyet biztosan nem találhattam meg. Egyet amit mindennél jobban látni akartam.
"Csináld még! Abba ne hagyd mert megharaplak!-kuncogott vékony ,magas hangján."
Az emlékkép visszatértével megrohantak az érzelmek. A hiány ,a félelem ,a tudatlanság ,az önmarcangolás és még annyi ,de annyi más is ,hogy azt meg sem tudnám számolni. De a rám törő fájdalmon felülemelkedő tömeg lelkes tapsolására feleszméltem. Még el sem kezdtem énekelni amikor ők már a ritmust követték. Hihetetlen érzés volt látni, hogy annak a tömegnek egy része miattam jött el. Miattunk. Azért ,hogy lásson minket. És én a legjobbat akartam nekik adni ,de az emlékképek amik megrohanták elmémet és eltompították minden más érzékemet és kényszerítenem kellett magamat ,hogy koncentrálni tudjak. De minden jel szerint elég erős voltam az újabb kép ellen. Pedig tisztán láttam őt ahogyan azt mondja: "Félek Danny! Megfogod a kezem?" És nekem sikerült elnémítanom őt. Elnémítottam elmémmel a vékony hangját amit eddig minden erőmmel megszólaltatni próbáltam. Tudtam , hogy hiba volt ,de nem tehettem mást. Nem akartam sem megőrülni emberek ezrei szeme láttára, sem csalódást okozni nekik. Így inkább csak hagytam ,hogy az idő elfolyjon körülöttem és magával ragadjon engem is ,hagyva ezzel ,hogy a lehető leggépiesebben , begyakorolt ,de nem annak tűnő szövegekkel tűzdelt ,tökéletesen átlagos képet mutassak magamról és egy ilyen koncertről. Próbáltam emlékeket gyűjteni , kiélvezni a pillanatot és jobban odafigyelni a közönségre ,de egyszerűen nem ment. Persze a legkevésbé sem akartam ,hogy ezt észrevegyék ezért minden tőlem telhetőt megtettem azért ,hogy hiteles maradjak ,de a gondolataim még így is egészen máshol jártak. Érdekes és testen kívüli élmény volt az agyamat több síkon járatni egyszerre. Egészen úgy éreztem magam ettől mint egy zseni. Az elmémben az emlékeim születésének archívumában keletkezett zavar mellett a szemem is körbe körbe járt az emberek között és megállapodni próbált. Csakhogy ez az egész nem volt működőképes. Egyre gyakrabban zavarodtam meg és a gondolataim várának legfőbb bástyája beomlott. Nem tudtam tovább másra figyelni csak a zenére. A hangokra ,a ritmusra ,a közönség zajára és mindenre amit ez az egész őrületes helyzet magával hoz. A tömeg együttes mozgása ,a meleg ,a szél után való epedezés ,a sörös dobozok és poharak rengetege a lábak alatt. Ez volt minden ami lekötötte a figyelmemet. De elkéstem a feleszméléssel. Megint. Mint azon a bizonyos első koncerten. Noha most hamarabb sikerült ,de így is kiesett négy fontos szám ,azaz negyed óra. Negyed óra ami alatt nem figyeltem a közönségre. Azokra az emberekre akik miattunk jöttek és szeretnek minket. Elvettem magamtól tizenöt percet amit a rajongóinknak szentelhettem volna. De esélyt kaptam rá ,hogy jóvá tegyem. Nem tudom hogyan és miért ,de meghallottam egy lány hangját a közönségből. Lehet hogy nem is mondta ki csak gondolta azt amit én hallottam ,de valahogyan összekapcsolódtam vele és megéreztem a kívánságát aminek a teljesítésével jóvátehetőnek láttam eddigi figyelmetlenségemet. És nekem kéztetésem támadt arra ,hogy megtegyem amit kér tőlem.
Hátra fordultam és rohantam a dobok mögött ülő angyalhoz akinek képesséi közé tartozik ,hogy sugallattal tudassa az emberekkel amit Isten diktál neki. Walky talky segítségével. Így tehát sikerült tudatni a többiekkel is ,hogy más sorrendben játszunk ma este és előrébb hozzuk azt a bizonyos dalt amit valaki kért. És amit én gondolokodás nélkül elénekeltem neki.
Megszólalt a dal eleji szöveg amit fülsiketítő kísért. De én csak egyre tudtam koncentrálni. Arra az egyre amit sokkal hangosabb hallottam mint a többit. Szinte elnémította az összes többit kitörő örömének hangja én pedig majd' összeestem a boldogságom és félelmem alkotta csapás erejétől. Mindent megért nekem ez a pillanat ,de legalább annyit megért volna az is ,hogy tudjam kihez tartozik az a bizonyos hang. Ha tudtam volna ,kiemeltem volna a tömegből és átadtam volna neki a mikrofont ,hogy velem együtt énekeljen egész este. Különleges hangja volt és olyan erőt sugárzott felém aminek még a gondolatába is beleborzongok. Úgy tűnt ő is érzi ,amit én és még egy jelet küldött. Megjelent előttem egy három sávos zászló. Egy pillanatig piros fehér zöld színben pompázott előttem a világ. Képtelen voltam nem végigfutatni tekintetemet az embereken ,hiszen tudat alatt azt a bizonyos zászlót kerestem ,de több kezet is láttam ami olyat szorongat amilyen után én is kutattam. Az egyiken felirat is volt. Egy olyan szó ami annak ellenére ,hogy akaratomon kívül is megmosolyogtatott észhez is térített. Hiszen nem csak ,hogy elvesztem a gondolataim között ,de a gondolataim is elvesztek valahol a párás ,meleg nyári levegőben és új gazdára találtak annak a bizonyos személynek a markában aki tudatán kívül ,a kisugárzásával birtokolt engem. A koncert viszont az én tudatossággom nélkül is haladt tovább hiszen ott volt rajtam kívül négy ember, akik annyira irányítani tudtak engem ,hogy el tudjak énekelni újabb két számot anélkül ,hogy figyeljek arra amit éppen csinálok. De innentől nem tehették ,hiszen a fordulathoz ért az este. A nap lefelé indult és helyét átadni készült a holdnak ,nekem viszont még egy fontos elintézni valóm volt azelőtt ,hogy a nyári délután éjbe fordult volna. Így megindultam a tömeget elválasztó kordonok közé ,hogy a párás augusztusi levegőben ,a forró nap alatt a délutánt lezárva ,elkezdjem az estét ,de méltóképp befejezzek valamit és elengedjem hibáimat. Mosolyogva sétáltam végig az emberek között hiszen még ha nem is élveztem a helyzetet ,de az események adta lehetőségekhez képest a lehető legboldogabb voltam. Magamba szívtam a közönség atmoszféráját ,ami mint mindig ,most is különbözött az összes többitől. Általános vidámság jellemezte ami szabadságérzetet keltett bennem. Szárnyakat kaptam és a közönség közepén álló toronyhoz közeledve ezek egyre csak nőttek és erősödtek. És ki voltam én ahhoz ,hogy határt szabjak nekik? Senki. Így csak szárnyaltam és hagytam ,hagy ragadjanak magukkal az indulataim. Egészen addig repültem amíg túl közel nem kerültem a naphoz. Akkor azonban szárnyaim megolvadtak és vízbe hullottam. Az általam keresett lánynak könnyeinek tengerébe. A szintén általam keresett zászlójával takarta le szívem halott darabjait. Megölt engem azzal ahogy énekelt és mindennek ellentmondva kisírt szemekkel , fogszabályzóját kivillantó mosolyra húzva száját ,zászlóját felém nyújtotta és reménykedve meredt rám. Megöltek mosolygó vonalai. Arcok kereszttüze között váltam hamuvá és a riadtságtól jegessé vált leheletemet kiengedve találtam magam a talajon. De nem állhattam meg. Arrébb húzódtam még mielőtt oda értem volna hozzá és érintésétől rettegve sétáltam tovább úgy mintha mi sem történt volna. Reméltem ,hogy nem ér el hiszen akkor valóban meghaltam volna. Alacsony termete miatt azonban ez nem következett be. Legalábbis nem ott és nem is akkor. Abban a pillanatban megelégedett azzal is ,hogy teljesen összezavart. Én pedig mit sem sejtve mentem fel a toronyba ,hogy ott még inkább összezavarodjak. A lépcsőkön felfelé lépkedve egyre csak azon járt az agyam ,hogy pontosan mi történt és hogyan lehetséges ez. Hogyan hallhattam meg valaki olyannak a szavait ,aki ilyen távol volt tőlem? Egyáltalán kimondta azokat a szavakat vagy csak elképzeltem ezt az egészet? Mintha kezdtem volna megbolondulni ,csapongtak gondolataim kérdések és lehetséges válaszok közül. Semmi másra nem vágytam jobban mint egy kiadós berúgásra ,hogy elfelejthessem az egészet. De még mielőtt valóban berúghattam volna ,a toronyból elém táruló látvány részegített meg. Az agyam nem tudta befogadni a szememtől kapott információkat. A világ elhomályosult ,térdeim megremegtek és én pont úgy éreztem magam ettől mintha már alkohol hatása alatt állnék. Éppen ezért nem is akartam elhinni mindazt ami az orrom előtt volt. Csak azt akartam ,hogy Kyle ,Will ,Woody és Charlie megerősítse ,hogy az az embertömeg ami ott állt tényleg ott volt és nem csak a szemem káprázott. Így hát szabad kezemmel a farzsebem, felé nyúltam ,hogy előhúzzam a telefonomat és megörökítsem vele a látottakat. Három képet csináltam ,majd visszacsúsztattam a készüléket oda ahonnan egy perccel előbb elővettem.
Miután azoknak az embereknek is produkáltam magam ,akik a színpadot csak kivetítők segítségével láthatták ,megindultam a lépcső felé és próbáltam lelkiekben felkészülni a következő percekre. Óráknak tűnő pillanatok múlva elhaladtam a lány mellett. Lopva pillantottam felé és véstem agyamba vonásait olyan mélyen ,hogy még az alkohol se moshassa ki őket onnan ,majd mintha rá sem néztem volna haladtam el mellette gondosan ügyelve arra ,hogy ne érhessen el. Egészen addig tettem így amíg eltűntem a látóköréből ,majd megindultam a jobb oldali, színpadra visszavezető lépcsők felé és hagytam minden egyes felém nyúló kar megérintsen. Kivéve egyet. Egy zászlót láttam a kar tulajdonosánál. Ugyanolyat mint a másik lánynál. És ettől megriadtam. Féltem ,hogy ugyanolyan hatással lesz rám ,ezért nem hagytam ,hogy megérintsen. Pár lépéssel később azonban késztetést éreztem arra ,hogy visszaforduljak. Amint megtettem ,fürkésző szempárjával találtam magam szemben. De nem azzal a fajta megtört szempárral amivel a másik lány esetében. Ő furcsa módon megnyugtatott és mosolyra fakasztotta elkomorult lelkemet. Én pedig csak hagytam ,hogy a lelkem vezéreljen. Tiszta szívemből elmosolyodtam és azt kívántam ,bár ilyen emberekkel lenne a világ. Mert nem kellett többet tennem ,csak ránéznem ,hogy tudjam jó ember. Megtört lelkek gyógyítója. Ha az enyémet megjavította egy másodperc alatt ,másét is könnyedén megjavíthatja. Azokét az emberekét is akik sokkal mélyebben vannak mint én. Csak rájuk kell találjon.
"Csináld még! Abba ne hagyd mert megharaplak!-kuncogott vékony ,magas hangján."
Az emlékkép visszatértével megrohantak az érzelmek. A hiány ,a félelem ,a tudatlanság ,az önmarcangolás és még annyi ,de annyi más is ,hogy azt meg sem tudnám számolni. De a rám törő fájdalmon felülemelkedő tömeg lelkes tapsolására feleszméltem. Még el sem kezdtem énekelni amikor ők már a ritmust követték. Hihetetlen érzés volt látni, hogy annak a tömegnek egy része miattam jött el. Miattunk. Azért ,hogy lásson minket. És én a legjobbat akartam nekik adni ,de az emlékképek amik megrohanták elmémet és eltompították minden más érzékemet és kényszerítenem kellett magamat ,hogy koncentrálni tudjak. De minden jel szerint elég erős voltam az újabb kép ellen. Pedig tisztán láttam őt ahogyan azt mondja: "Félek Danny! Megfogod a kezem?" És nekem sikerült elnémítanom őt. Elnémítottam elmémmel a vékony hangját amit eddig minden erőmmel megszólaltatni próbáltam. Tudtam , hogy hiba volt ,de nem tehettem mást. Nem akartam sem megőrülni emberek ezrei szeme láttára, sem csalódást okozni nekik. Így inkább csak hagytam ,hogy az idő elfolyjon körülöttem és magával ragadjon engem is ,hagyva ezzel ,hogy a lehető leggépiesebben , begyakorolt ,de nem annak tűnő szövegekkel tűzdelt ,tökéletesen átlagos képet mutassak magamról és egy ilyen koncertről. Próbáltam emlékeket gyűjteni , kiélvezni a pillanatot és jobban odafigyelni a közönségre ,de egyszerűen nem ment. Persze a legkevésbé sem akartam ,hogy ezt észrevegyék ezért minden tőlem telhetőt megtettem azért ,hogy hiteles maradjak ,de a gondolataim még így is egészen máshol jártak. Érdekes és testen kívüli élmény volt az agyamat több síkon járatni egyszerre. Egészen úgy éreztem magam ettől mint egy zseni. Az elmémben az emlékeim születésének archívumában keletkezett zavar mellett a szemem is körbe körbe járt az emberek között és megállapodni próbált. Csakhogy ez az egész nem volt működőképes. Egyre gyakrabban zavarodtam meg és a gondolataim várának legfőbb bástyája beomlott. Nem tudtam tovább másra figyelni csak a zenére. A hangokra ,a ritmusra ,a közönség zajára és mindenre amit ez az egész őrületes helyzet magával hoz. A tömeg együttes mozgása ,a meleg ,a szél után való epedezés ,a sörös dobozok és poharak rengetege a lábak alatt. Ez volt minden ami lekötötte a figyelmemet. De elkéstem a feleszméléssel. Megint. Mint azon a bizonyos első koncerten. Noha most hamarabb sikerült ,de így is kiesett négy fontos szám ,azaz negyed óra. Negyed óra ami alatt nem figyeltem a közönségre. Azokra az emberekre akik miattunk jöttek és szeretnek minket. Elvettem magamtól tizenöt percet amit a rajongóinknak szentelhettem volna. De esélyt kaptam rá ,hogy jóvá tegyem. Nem tudom hogyan és miért ,de meghallottam egy lány hangját a közönségből. Lehet hogy nem is mondta ki csak gondolta azt amit én hallottam ,de valahogyan összekapcsolódtam vele és megéreztem a kívánságát aminek a teljesítésével jóvátehetőnek láttam eddigi figyelmetlenségemet. És nekem kéztetésem támadt arra ,hogy megtegyem amit kér tőlem.
Hátra fordultam és rohantam a dobok mögött ülő angyalhoz akinek képesséi közé tartozik ,hogy sugallattal tudassa az emberekkel amit Isten diktál neki. Walky talky segítségével. Így tehát sikerült tudatni a többiekkel is ,hogy más sorrendben játszunk ma este és előrébb hozzuk azt a bizonyos dalt amit valaki kért. És amit én gondolokodás nélkül elénekeltem neki.
Megszólalt a dal eleji szöveg amit fülsiketítő kísért. De én csak egyre tudtam koncentrálni. Arra az egyre amit sokkal hangosabb hallottam mint a többit. Szinte elnémította az összes többit kitörő örömének hangja én pedig majd' összeestem a boldogságom és félelmem alkotta csapás erejétől. Mindent megért nekem ez a pillanat ,de legalább annyit megért volna az is ,hogy tudjam kihez tartozik az a bizonyos hang. Ha tudtam volna ,kiemeltem volna a tömegből és átadtam volna neki a mikrofont ,hogy velem együtt énekeljen egész este. Különleges hangja volt és olyan erőt sugárzott felém aminek még a gondolatába is beleborzongok. Úgy tűnt ő is érzi ,amit én és még egy jelet küldött. Megjelent előttem egy három sávos zászló. Egy pillanatig piros fehér zöld színben pompázott előttem a világ. Képtelen voltam nem végigfutatni tekintetemet az embereken ,hiszen tudat alatt azt a bizonyos zászlót kerestem ,de több kezet is láttam ami olyat szorongat amilyen után én is kutattam. Az egyiken felirat is volt. Egy olyan szó ami annak ellenére ,hogy akaratomon kívül is megmosolyogtatott észhez is térített. Hiszen nem csak ,hogy elvesztem a gondolataim között ,de a gondolataim is elvesztek valahol a párás ,meleg nyári levegőben és új gazdára találtak annak a bizonyos személynek a markában aki tudatán kívül ,a kisugárzásával birtokolt engem. A koncert viszont az én tudatossággom nélkül is haladt tovább hiszen ott volt rajtam kívül négy ember, akik annyira irányítani tudtak engem ,hogy el tudjak énekelni újabb két számot anélkül ,hogy figyeljek arra amit éppen csinálok. De innentől nem tehették ,hiszen a fordulathoz ért az este. A nap lefelé indult és helyét átadni készült a holdnak ,nekem viszont még egy fontos elintézni valóm volt azelőtt ,hogy a nyári délután éjbe fordult volna. Így megindultam a tömeget elválasztó kordonok közé ,hogy a párás augusztusi levegőben ,a forró nap alatt a délutánt lezárva ,elkezdjem az estét ,de méltóképp befejezzek valamit és elengedjem hibáimat. Mosolyogva sétáltam végig az emberek között hiszen még ha nem is élveztem a helyzetet ,de az események adta lehetőségekhez képest a lehető legboldogabb voltam. Magamba szívtam a közönség atmoszféráját ,ami mint mindig ,most is különbözött az összes többitől. Általános vidámság jellemezte ami szabadságérzetet keltett bennem. Szárnyakat kaptam és a közönség közepén álló toronyhoz közeledve ezek egyre csak nőttek és erősödtek. És ki voltam én ahhoz ,hogy határt szabjak nekik? Senki. Így csak szárnyaltam és hagytam ,hagy ragadjanak magukkal az indulataim. Egészen addig repültem amíg túl közel nem kerültem a naphoz. Akkor azonban szárnyaim megolvadtak és vízbe hullottam. Az általam keresett lánynak könnyeinek tengerébe. A szintén általam keresett zászlójával takarta le szívem halott darabjait. Megölt engem azzal ahogy énekelt és mindennek ellentmondva kisírt szemekkel , fogszabályzóját kivillantó mosolyra húzva száját ,zászlóját felém nyújtotta és reménykedve meredt rám. Megöltek mosolygó vonalai. Arcok kereszttüze között váltam hamuvá és a riadtságtól jegessé vált leheletemet kiengedve találtam magam a talajon. De nem állhattam meg. Arrébb húzódtam még mielőtt oda értem volna hozzá és érintésétől rettegve sétáltam tovább úgy mintha mi sem történt volna. Reméltem ,hogy nem ér el hiszen akkor valóban meghaltam volna. Alacsony termete miatt azonban ez nem következett be. Legalábbis nem ott és nem is akkor. Abban a pillanatban megelégedett azzal is ,hogy teljesen összezavart. Én pedig mit sem sejtve mentem fel a toronyba ,hogy ott még inkább összezavarodjak. A lépcsőkön felfelé lépkedve egyre csak azon járt az agyam ,hogy pontosan mi történt és hogyan lehetséges ez. Hogyan hallhattam meg valaki olyannak a szavait ,aki ilyen távol volt tőlem? Egyáltalán kimondta azokat a szavakat vagy csak elképzeltem ezt az egészet? Mintha kezdtem volna megbolondulni ,csapongtak gondolataim kérdések és lehetséges válaszok közül. Semmi másra nem vágytam jobban mint egy kiadós berúgásra ,hogy elfelejthessem az egészet. De még mielőtt valóban berúghattam volna ,a toronyból elém táruló látvány részegített meg. Az agyam nem tudta befogadni a szememtől kapott információkat. A világ elhomályosult ,térdeim megremegtek és én pont úgy éreztem magam ettől mintha már alkohol hatása alatt állnék. Éppen ezért nem is akartam elhinni mindazt ami az orrom előtt volt. Csak azt akartam ,hogy Kyle ,Will ,Woody és Charlie megerősítse ,hogy az az embertömeg ami ott állt tényleg ott volt és nem csak a szemem káprázott. Így hát szabad kezemmel a farzsebem, felé nyúltam ,hogy előhúzzam a telefonomat és megörökítsem vele a látottakat. Három képet csináltam ,majd visszacsúsztattam a készüléket oda ahonnan egy perccel előbb elővettem.
Miután azoknak az embereknek is produkáltam magam ,akik a színpadot csak kivetítők segítségével láthatták ,megindultam a lépcső felé és próbáltam lelkiekben felkészülni a következő percekre. Óráknak tűnő pillanatok múlva elhaladtam a lány mellett. Lopva pillantottam felé és véstem agyamba vonásait olyan mélyen ,hogy még az alkohol se moshassa ki őket onnan ,majd mintha rá sem néztem volna haladtam el mellette gondosan ügyelve arra ,hogy ne érhessen el. Egészen addig tettem így amíg eltűntem a látóköréből ,majd megindultam a jobb oldali, színpadra visszavezető lépcsők felé és hagytam minden egyes felém nyúló kar megérintsen. Kivéve egyet. Egy zászlót láttam a kar tulajdonosánál. Ugyanolyat mint a másik lánynál. És ettől megriadtam. Féltem ,hogy ugyanolyan hatással lesz rám ,ezért nem hagytam ,hogy megérintsen. Pár lépéssel később azonban késztetést éreztem arra ,hogy visszaforduljak. Amint megtettem ,fürkésző szempárjával találtam magam szemben. De nem azzal a fajta megtört szempárral amivel a másik lány esetében. Ő furcsa módon megnyugtatott és mosolyra fakasztotta elkomorult lelkemet. Én pedig csak hagytam ,hogy a lelkem vezéreljen. Tiszta szívemből elmosolyodtam és azt kívántam ,bár ilyen emberekkel lenne a világ. Mert nem kellett többet tennem ,csak ránéznem ,hogy tudjam jó ember. Megtört lelkek gyógyítója. Ha az enyémet megjavította egy másodperc alatt ,másét is könnyedén megjavíthatja. Azokét az emberekét is akik sokkal mélyebben vannak mint én. Csak rájuk kell találjon.
