~II

-Vigyázz a Papára ,rendben?-kérdezte ,és mint mindig, most is letörölhetetlen mosoly ült az arcán.
-Rendben Mami.-bólintottam.
-Szeretlek Angyalkám!-mondta ,majd megpuszilta a homlokomat és becsukta az ajtót.
-Én is szeretlek Mami!-kiabáltam ,de már nem hallhatta. Eközben a Papa gázt adott és elindultunk a kórház felé. Én az ablakhoz nyomtam az arcom és nézelődni kezdtem miközben folytak a könnyeim. Nagyon fájt a bokám és fáztam is. Azt akartam, hogy a Mama és a bátyus is velünk jöjjön.
-Hogy van a lábad aranyom?-fordult hátra egy pillanatra a Papi.
-Fáj és olyan vastag.-panaszoltam.
-Mindjárt megnézi a doktorbácsi ,semmi baj.-nyugatott.
-Oké.-mondtam és tovább folytattam a nézelődést azonban a könnyektől nem láttam túl sokat. Ha nem ismertem volna a környéket gondot jelentett volna, így viszont tudtam mikor ,hol járunk. Sorban haladtunk el a házak előtt. Elsuhantunk az óvoda és a közért mellett aztán megálltunk. Pár másodpercet vártunk amíg helyet kaptunk a kocsik között ,aztán mi is megindultunk a többi emberrel együtt a városközpont felé.
-Tegyek be valami jó zenét?-kérdezte a Papa amikor ráfordultunk a főútra.
-Igen!-lelkesedtem és a sírásom is rögtön abbamaradt. Tudta mivel lehet felvidítani.
-És mit?
-Nem tudom Papi ,válassz te!
-Jó.-mosolygott rám a visszapillantóból ,aztán a kesztyűtartó felé nyúlt. Kinyitotta és pár másodperc kotorászás után kivette a választott CD lemezt. Betette a lejátszóba és amint elkezdődött a dal ,ő is énekelni kezdett. Neki volt a legjobb hangja a világon. Főleg amikor az ilyen ,vidéki hangzású dalokat énekelte. Mintha ő is egy tanyasi udvarban állva ,gitárral a kezében , szájharmónikával a szájánál zenélt volna.
-Olyan szépen énekelsz Papi! Én is szeretnék ilyen jól énekelni.-jegyeztem meg.
-Köszönöm Kincsem! De te is fogsz ám így énekelni ,sőt. Még sokkal jobban is.
-Tényleg?-lepődtem meg.
-Még szép! Az én gyerekeimnek a vérükben van a zene. És nincs olyan ami az én kis angyalkámnak ne sikerülne.  Ha hazaérünk el is kezdelek tanítani ,ahogyan a bátyáddal is tettem amikor ilyen kicsi volt ,mint amilyen te vagy.-kacsintott a visszapillantó tükörbe, hogy én is lássam.
-De hát én nem is vagyok kicsi.-kezdtem volna reklamálni ,de ekkor a Papi zihálni kezdett.
-Mi a baj Papi?-kérdeztem aggodalommal teli hangon.
-Dőlj hátra és ne ijedj meg!-hadarta két lélegzetvétel között.
-De miért?! Papi mit fogsz csinálni?!-sipákoltam és két kézzel markoltam az ajtón lévő kapaszkodót.
-Ne kérdezz ,csak csináld!-kiabált rám. Láttam ,hogy sír. Ezelőtt még soha nem láttam ilyennek és soha nem is láttam még sírni és megrémített ,hogy most hallottam a hangjában a félelmet és a fájdalmat.
Hangosan felzokogtam ,mert tudtam ,hogy baj van. De azt tettem amit mondott. Ő remegő kézzel az anyósülés felé nyúlt ,megragadta az alatta lévő kart és hátralökte az ülést. Olyan közel volt hozzám ,hogy úgy éreztem magam mintha egy apró dobozba zártak volna. Én is remegni kezdtem, de én a félelemtől. Hangosan zokogtam ,a Papa pedig fojtott hangon ,hogy ne halljam és ne féljek ,de sajnos tudtam ,hogy mi fog következni. Pedig ő próbálta a nyugodtság látszatát kelteni, de a rángások nem engedték ,hogy eltitkolják mi történik. Egész testében remegett ,levegő után kapkodott az arca pedig egyre pirosabb színben úszott. Ahogy megrándult a karja megrántotta a kormányt. Alig tudott a sávban maradni ,megállni viszont nem volt lehetőség. A bal oldalunkon sorra húztak el az autók ,jobb oldalt pedig az árok húzódott. Mi pedig csak kacskaringóztunk a keskeny sávban. A mögöttünk lévő autós beletaposott a dudába, a Papi pedig egyre jobban koncentrált ,hogy ne rángatózzon a karja és egyenesen tudjon haladni. Az arca kivörösödött a félelemtől, és a koncentráció megizzasztotta. Nem sokkal előttünk már látszott a kanyar ami a partra vitt. Csak odáig kellett volna eljutni ,hogy félre tudjunk állni az út mellett.
-Ne félj! Ha kiérünk a partra megállhatunk és megvárjuk amíg jól leszel!- nyugtattam őt és ezzel együtt magamat is. Egyikőnk sem hitte el amit mondtam ,de a Papa azért bólintott egyet. Nem akarta ,hogy féljek ,de én is éreztem a levegő súlyát. Éreztem a feszültséget amit vágni lehetett volna. Minden másodperc egy órának tűnt. Az idő megfagyott körülöttünk. A félelem uralta a teret és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősödött. Csak a hangszóróból éneklő ember nem érezhette. Ő kitartóan dalolt tovább és vidáman pengette gitárja húrjait. A Papa pedig a kormányt szorította és az utolsó sort vele énekelte.
-'What a shame...'-búgta elhaló ,a fájdalomtól megkeseredett hangon. Majd ráborult a kormányra és rándult még egy utolsót ami által előre gurultunk. Pontosan a kereszteződés közepébe.
-PAPAA!!-sikoltottam fel zokogva.
-Sajnálom Angyalom!-lehellte.-Szere...-mondta volna ,de egy hatalmas csattanás megszakította. A robaj egybeforrt az őt követő kínzó némasággal.

•II

-Ohh ,én... Én sajnálom ,nem úgy gondoltam. Csak azt hittem valami hülyegyerek csinálta aki beszökött a...-dadogta az egyik.
-Ne sajnáld ,az is volt! Csak egy hülyegyerek. De inkább tőle kérj bocsánatot!-fordultam a szóban forgó 'szörnyeteg' felé. Egy alacsony barna hajú lány volt. Amikor meghallotta a kérésemet csak még jobban leszegte a fejét. Annyira, hogy a hosszú haja teljesen eltakarta a foltokban összeégett arcát. Elé léptem és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét ,ezzel kényszerítve hogy rám nézzen ,de ő csak lesütötte könnyben úszó szemeit. Egyszerűen nem akart a szemembe nézni. Így hát elengedtem az állát, ő pedig ismét a föld felé szegezte tekintetét.
-Látjátok mit csináltatok? És ez csak néhány szó. Semmi ahhoz a fájdalohoz képest amit akkor érzett amikor ilyen lett a bőre. De ez is rémes. Persze ti a tökéletes külsőtökkel nem tudhatjátok. Kár ,hogy nem a belsőt látják először az emberek...
-Sajnálom ,hogy egy ilyen rémség állt mellém ,nekem sem könnyű elviselni ,de muszáj ,hidd el önszántából a közelébe sem mennék!-rikácsolta a másik lány.
Engem pedig nagyon felhúzott ezzel a mondattal.
-Már miért lenne muszáj? Kérte valaki?-néztem rá felvont szemöldökkel ,de a választ már nem vártam meg. Inkább átadtam az egyik érkező biztonsági őrnek aki kivezette őket a tömegből. Tudom nem lett volna indokolt, de az ilyen emberek az én szememben kevesebbek mint az olyanok akik fizikailag bántalmazák a másikat. Mert tudom milyen folyamatos lelki terror áldozatának lenni, és szeretnék megvédeni ettől mindenkit akit tudok. És tudom, hogy a lány ugyanúgy szenved most ,mint ahogy én szenvedtem amikor engem bántottak. Akármennyire is próbálta elhitetni ,hogy nem érti és nem fáj neki ,most megtört az álarca. Lerogyott a földre, az arcát a tenyerébe temette és sírni kezdett. A zokogástól megremegtek a vállai. Annyira szívszorító látvány volt és rohadtul gyűlöltem magam amiért ezt kellett átélnie miattam. Nem bírtam tétlenül nézni. Átmásztam a korláton és leguggoltam vele szemben. Csak rá figyeltem ,de így is alig hallottam a hatalmas zajtól a hüppögését. Ekkor a tömeg a szabadnak hitt hely láttán megindult előre. Én reflex-szerűen megragadtam a lányt a térdhajlata alatt és a hátánál ,és átemeltem a korláton aztán én is utána ugrottam. Most már nem csak a zokogástól ,de a sokktól is remegett , amiért majdnem agyon taposták. Az igazat megvallva én is lesokkoltam egy pillanatra ,de ahogy megláttam, hogy a lány lábai ismét összerogyni készülnek kitisztult a fejem és még mielőtt hátraesett volna ,elkaptam. Felemeltem ,ahogyan az előbb is ,ezzel megakadályozva ,hogy beverje a fejét a vasból készült kordonba. Ez némileg enyhítette a bűntudatomat ,bár így is tudtam ,hogy ha én nem lennék ez az egész nem történt volna meg. De mostmár nem tudtam mit csinálni. Akkor igent mondtam Dannek és ez lépések hosszú sorozatán keresztül ide vezetett.
Az én hosszú lépéseim sorozata pedig karomban a lánnyal a színpad mögött lévő backstage szobánkba vezetett. Ami szerencsére teljesen üres volt. Így a lehető leghamarabb lefektethettem a reszkető testet az egyik kanapéra. Ekkor viszont kapkodni kapta a levegőt és még jobban remegni kezdett. Az arca vörösödni kezdett ,ő pedig a tüdejéhez kapott. Összerándult és felállni próbált. Jól tudtam mi történik. Pánikrohama kezdődött.
Tudtam ,hogy ha nem kezdek el beszélni csak rosszabb lesz neki ,ezért elkezdtem mondani amit nekem mondtak ilyenkor.
-Nyisd ki a szemedet! Nézz rám!-utasítottam. Ő nehézségek árán ugyan ,de azt tette amit mondtam neki.
-Jó. Most próbálj meg felállni! De ne ijedj meg. Segíteni fogok. Hozzád fogok érni , rendben?-folytattam. Ő nem nagyon tudta jelezni ,hogy megértette ,de azt tette amit mondtam ,így biztosan tudta mi fog következni. Belekapaszkodott az egyik karomba ,én pedig a másikkal a háta mögé nyúltam és felsegítettem. Odavezettem a falhoz és újra megszólaltam.
-Tedd a tenyereidet a falra és támaszkodj neki! Lélegezz mélyeket! Csak próbálj meg egyenletesen lélegezni. Nem hagyom ,hogy elveszítsd az uralmat a tested felett! Ezt most magadnak kell csinálnod ,de itt vagyok ,nem hagylak magadra ,nem lesz baj. Nincs semmi baj!-mondogattam és vele együtt magamat is nyugtatni próbáltam. Úgy tűnt ,hogy nincs nagy baj ,a remegése kezdett alábbhagyni és a légzése is visszatért a normális tempóba ,csak az üteme volt kicsit rendszertelen. Gyorsan felkaptam egy törölközőt ,és egy üveg vizet aminek a tartalmat az előbb említett tárgyra borítottam. Mielőtt a lány arcához érintettem volna, elmondtam neki, hogy mi fog történni.
-Most megtörlöm az arcodat. Ami a törölközőn van az csak víz ,segíteni fog.
-Oké.-suttogta alig hallhatóan ,de nekem mégis hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Letöröltem az arcáról a pánik okozta izzadságot és az odaszáradt könnyeket ,ő pedig hátra fordult. Már nem remegett. A légzése is normális volt, az arca nem vöröslött. Nem lett baj. Megúszta a rohamot. Hirtelen annyira boldog lettem a tudattól ,hogy megmentettem ,hogy nem bírtam megállni. Gyengéden magamhoz szorítottam, ő pedig félve ugyan ,de viszonozta az ölelésemet. Próbált elbújni a karjaim között, bátortalanul belém kapaszkodott és a mellkasomra hajtotta a fejét. A meghitt pillanat viszont nem tarthatott sokáig.

~I

Máig is nehéz arra a napra gondolnom... Arra a napra amikor minden elveszett. Amikor az egész életem romba dőlt. Az addigi rövid kis csodám. A tündérmese amiben addig éltem és amiben egy angyalcsalád legkisebb ártatlan csodájaként születtem. Ahol mindenki szeretett és ahol mindig biztonságban érezhettem magam. Biztonságban voltam mert volt egy papám aki mindentől óvott. Ohh az én édes drága mackó ábrázatú apukám. Az én erős hősöm aki miattam távozott.  És a bátyám... Ő volt aki még azt sem engedte meg ,hogy kimenjek az udvarra játszani ,ha fújt a szél. Annyira féltett. Úgy szeretett. Én voltam a pici hugicája ,akit soha nem szégyellt és akinek mindig én voltam a legfontosabb. Annyira hiányzol Bátyó ,te voltál a legjobb barátom... Aztán az anyukám. Az akinek az életemet köszönhetem. Aki az angyalok énekét suttogta nekem azon a gyönyörű hangján minden este ,amíg az álmaim őrei kézen nem fogtak és el nem vezettek a legcsodálatosabb helyre ahol igazi tündérek laktak. Szerettelek Mami ,de te itthagytál. Pedig nekem volt a legszebb életem veletek! Addig a napig angyalok közt éltem nappal és tündérek táncát lestem éjjel. És megkaptam minden szeretetet és törődést amit egy ember testben lakó angyal megadhatott.  Iszonyatosan féltettek és annyi szeretetet adtak nekem az alatt a négy év alatt amennyit azóta sem sikerült összekaparnom. 

Kulcsok csörgését hallottam. Ez egyet jelentett a papám érkezésével. És a tudat ,hogy a papám hazáért ,még a betegségem ellenére is mosolyt varázsolt az arcomra. Azonnal látni akartam őt. Ezért magam köré tekertem a nagy piros takarómat és a lépcső felé indultam. Igaz a Mami így is bosszúsan nézett rám egy kicsit, de nem lehetett panasza az ellen ,hogy kibújjak az ágyból. Mivel így is a jó meleg takaró alatt voltam, nem mondta ,hogy feküdjek vissza mert még a végén jobban megfázok. Csak megrázta a fejét és mosolyogva azt mondta:
"-Rafinált kislány vagy te ,tudod e?
- Tudom Mami ,dehát mit csináljak ha a Papi hazajött és cipőben nem jöhet fel ide?!
- Például várd meg amíg leveszi!- nevetett fel.
-Arra nem érek rá!- jelentettem ki és a nagy kutyusos mamuszomban a lépcső felé trappoltam.
-Ja értem ,ez így már mindjárt más! Miért nem ezzel kezdte a kisasszony? Akkor nem loptam volna a drága idejét!- mondta még mindig nevetve. Olyan csodálatos hangja volt ,még akkor is ha pusztán csak nevetett.
-Ne butuskodj Mami, te nem lopsz! Én adtam neked az időmet.-kuncogtam. Úgy szerettem ,hogy ilyen vicces anyukám volt.
-Hát akkor köszönöm, hogy nekem adott egy keveset a drága idejéből , kisasszony!-kacsintott. Ezzel egyidőben a Papi jelent meg a lépcső alján. Már az otthoni papucsa volt rajta amivel az emeletre is fel szabadott jönnie.
-Lottie ,angyalkám!-mondta amikor meglátott.
-Apuskám!-vihogtam és ugrálva indultam meg felé.
- Lotte ,ne ugrálj a lépcsőn mert még a végén bajod esik!-pirított rám Mama
-Vigyázok magamra!- válaszoltam. De bár inkább hallgattam volna rá... Ugyanis abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam megbicsaklott a bokám.
-AUU!- kiáltottam fel. A Papi abban a pillanatban felkapott és visszavitt az ágyamba.
-Jajj Szivecském!-sóhajtott és egy puszit nyomott a homlokomra.-Nem véletlenül mondta a Mama ,hogy ne ugrálj.
-Fáj Papi , nagyon!- mutogattam a jobb bokám felé sírva.
-Elhiszem Angyalkám. Elmenjünk a doktorbácsihoz ,hogy megnézze?- kérdezte.
-Ühüm.-bólogattam még mindig sírva.
-Rendben ,de szóljunk a Maminak ,hogy elmegyünk!-mondta.
-Mindent hallok.-lépett oda a Mama és megsimogatta a lábamat.- Lekísérlek benneteket.
-De te is gyere a doktorbácsihoz!-néztem rá hatalmas szemekkel.
-Nem lehet Angyalom ,meg kell várnom a bátyádat.
-Jó ,de mondd meg neki ,hogy ne aggódjon! Nem történt semmi.
-Rendben.-bólintott és becsatolta a biztonsági övemet és megölelt. Mintha csak megérezte volna ,hogy készül valami..."

~Prológus

Van amikor annyira haragszom a világra ,hogy legszívesebben mindenért bosszút állnék magamon. Ilyenkor csak előveszem azt a bizonyos szilánkot és jó mélyen benyomom a bőröm alá aztán elkezdem húzni arra amerre a csúcsa mutat. Amikor valaki ilyet hall összeszorított fogakkal figyel ,de nem érti meg azokat az embereket akik ezt csinálják és valószínűleg fogalma sincs a miértjéről. Csak megpróbál összerakni magában valami mondvacsinált indokot (amiről még ő maga sem hiszi el ,hogy okozhat mélyebb lelki gondokat) és rögtön megvet mindenkit aki a múltjával vagy éppen a jelenjével küzd. Nem értik ,hogy nekünk kevésbé fáj a fizikai fájdalom amit magunknak okozunk ,mint a lelkünk súlya amit egy életen át magunkkal hurcolunk. Senki nem tudhatja ,hogy nem a szilánk okozta fájdalom vagy a vérveszteség által okozott szédülés és fejfájás késztet sírásra hanem a sötét mélységében megbúvó titkok és emlékek felszakadt sebeinek fájdalma .

•I

Van egy olyan rossz tulajdonságom ,hogy minden apróság miatt képes vagyok pánikba esni. Ez mára már betegséggé nőtte ki magát. A betegség pedig nem csak a részemmé vált ,de túl is nőtt rajtam. Én lettem maga a betegség. És minél jobban próbáltam szabadulni tőle annál jobban magába szívott. Feladtam a harcot. Hagytam magam leteríteni vele. Mintha csak valami szörny ellen kellett volna kiállnom és elbuktam volna. Mindig is úgy képzelem el a szorongást mint egy kis élősködőt amiről tudod ,hogy a szervezetedben van ,de nem tudsz vele mit csinálni mert ha felboncolnának ,tudnának csak megszabadítani tőle. A pánikot az ő kifejlett és fordított elméleten alapuló testvérének láttam. A szörnyetegnek ami ha megjelent a testedben rögtön nőni kezdett ,hogy ne tudd ne észrevenni és akármit csinálsz növekedni tudjon. És ha csak kicsit is élvezni próbáltam a megszokott életem abból ő erőt nyert és mindig csak nőtt. Addig amíg már őt kellett volna felboncolni ,hogy valahol legbelül megtaláljanak engem.
Ezért is fájt annyira ha valakit a kinézete miatt neveztek szörnyetegnek. Valami olyan miatt ami nem az ő hibája. És ezért is volt számomra emlékezetes az a bizonyos nap.

A naplemente tökéletes volt, a közönség zászlókat lebegtetett, a hangulat csodálatos volt, és mégis.. "Én egyszerűen nem tudtam élvezni. Ez majdnem egy  testen kívüli felfedezes volt. Bárcsak élvezhettem volna egy kicsit jobban. Tisztában vagyok vele hogy úgy hangzik mintha egy idegroncs lennék, aki utálja ezt az egészet, de élvezem a nagy részét"
De akkor nem tudtam túltenni magam azon ,hogy valakinek miattam azt a megaláztatást át kellett átélnie. Még úgy is ,hogy ő maga nem tudott róla. Legalábbis nem akarta ,hogy más tudjon róla ,hogy ő mindent ért.
Éppen szeretett pólómat igazgattam magamon a színpad melletti hangtechnikai sátorban állva. Azt a pólómat ami megmutatja az igazi belsőmet (mivel a rajta lévő kép egy tüdőt ábrázol) amikor egy beszélgetés foszlánya csapta meg a fülemet.
-She is not a human.-nevetett egy magas és fület sértő hang.
-Right. She is a monster.-mondta egy másik hang amiből érezni lehetett, hogy a gazdája arcán mekkora gúnyos vigyor ül.
-She will be perfect member in The red hot chilli peppers because her color is like...-kacagta újra az első hang ,de nem hagytam ,hogy befejezze. Két kézzel beletenyereltem az előttem lévő ,keverőpultba és minden kapcsolót felhúztam ,ameddig csak lehetett. Ezzel egyidőben fütyültem egyet és nem kellett nagy fizikusnak lennem ,hogy tudjam milyen hangot fog ez eredményezni. Hatalmas sípolás járta át a tömeget. Elégedetten nyugtáztam ,hogy eddig megoldottam a helyzetet a neheze azonban még hátra volt. Mivel ezzel mindent újra be kellett állítani, a koncert előtt tíz perccel és a szóban forgó lány így is hallotta azokat a szavakat amiket rá mondtak. És akkor csak az érdekelt ,hogy több bántó szót senki ne mondhasson rá.
Így elindultam abba az irányba ahonnan a beszélgetést hallottam. Pár másodperc múlva újra meghallottam az egyik hangot közvetlenül magam mellől.
-Who was that idiot?!
-It was that idiot!-mutattam magamra miközben feléjük fordultam.

•Prológus

Soha nem szerettem repülővel utazni. Még akkor sem ha tudtam ,hogy a gép amin ülök az otthonom felé visz. Akkor nem tudtam nyugton maradtam és úgy viselkedtem mint egy gyerek aki cukorsokkot kapott. Ha fáradtabb voltam csak bámultam amerre éppen a fejemet fordítottam ,a lábammal doboltam és számoltam a perceket amíg újra otthon nem lehetek. Ott ahol a legnagyobb biztonságban érzem magam. A családom és a barátaim között. Azok között akik nincsenek velem minden órában és azok között akikkel nap mint nap állok ki a színpadra és küzdök meg velük saját magammal.