•II

-Ohh ,én... Én sajnálom ,nem úgy gondoltam. Csak azt hittem valami hülyegyerek csinálta aki beszökött a...-dadogta az egyik.
-Ne sajnáld ,az is volt! Csak egy hülyegyerek. De inkább tőle kérj bocsánatot!-fordultam a szóban forgó 'szörnyeteg' felé. Egy alacsony barna hajú lány volt. Amikor meghallotta a kérésemet csak még jobban leszegte a fejét. Annyira, hogy a hosszú haja teljesen eltakarta a foltokban összeégett arcát. Elé léptem és az álla alá nyúlva felemeltem a fejét ,ezzel kényszerítve hogy rám nézzen ,de ő csak lesütötte könnyben úszó szemeit. Egyszerűen nem akart a szemembe nézni. Így hát elengedtem az állát, ő pedig ismét a föld felé szegezte tekintetét.
-Látjátok mit csináltatok? És ez csak néhány szó. Semmi ahhoz a fájdalohoz képest amit akkor érzett amikor ilyen lett a bőre. De ez is rémes. Persze ti a tökéletes külsőtökkel nem tudhatjátok. Kár ,hogy nem a belsőt látják először az emberek...
-Sajnálom ,hogy egy ilyen rémség állt mellém ,nekem sem könnyű elviselni ,de muszáj ,hidd el önszántából a közelébe sem mennék!-rikácsolta a másik lány.
Engem pedig nagyon felhúzott ezzel a mondattal.
-Már miért lenne muszáj? Kérte valaki?-néztem rá felvont szemöldökkel ,de a választ már nem vártam meg. Inkább átadtam az egyik érkező biztonsági őrnek aki kivezette őket a tömegből. Tudom nem lett volna indokolt, de az ilyen emberek az én szememben kevesebbek mint az olyanok akik fizikailag bántalmazák a másikat. Mert tudom milyen folyamatos lelki terror áldozatának lenni, és szeretnék megvédeni ettől mindenkit akit tudok. És tudom, hogy a lány ugyanúgy szenved most ,mint ahogy én szenvedtem amikor engem bántottak. Akármennyire is próbálta elhitetni ,hogy nem érti és nem fáj neki ,most megtört az álarca. Lerogyott a földre, az arcát a tenyerébe temette és sírni kezdett. A zokogástól megremegtek a vállai. Annyira szívszorító látvány volt és rohadtul gyűlöltem magam amiért ezt kellett átélnie miattam. Nem bírtam tétlenül nézni. Átmásztam a korláton és leguggoltam vele szemben. Csak rá figyeltem ,de így is alig hallottam a hatalmas zajtól a hüppögését. Ekkor a tömeg a szabadnak hitt hely láttán megindult előre. Én reflex-szerűen megragadtam a lányt a térdhajlata alatt és a hátánál ,és átemeltem a korláton aztán én is utána ugrottam. Most már nem csak a zokogástól ,de a sokktól is remegett , amiért majdnem agyon taposták. Az igazat megvallva én is lesokkoltam egy pillanatra ,de ahogy megláttam, hogy a lány lábai ismét összerogyni készülnek kitisztult a fejem és még mielőtt hátraesett volna ,elkaptam. Felemeltem ,ahogyan az előbb is ,ezzel megakadályozva ,hogy beverje a fejét a vasból készült kordonba. Ez némileg enyhítette a bűntudatomat ,bár így is tudtam ,hogy ha én nem lennék ez az egész nem történt volna meg. De mostmár nem tudtam mit csinálni. Akkor igent mondtam Dannek és ez lépések hosszú sorozatán keresztül ide vezetett.
Az én hosszú lépéseim sorozata pedig karomban a lánnyal a színpad mögött lévő backstage szobánkba vezetett. Ami szerencsére teljesen üres volt. Így a lehető leghamarabb lefektethettem a reszkető testet az egyik kanapéra. Ekkor viszont kapkodni kapta a levegőt és még jobban remegni kezdett. Az arca vörösödni kezdett ,ő pedig a tüdejéhez kapott. Összerándult és felállni próbált. Jól tudtam mi történik. Pánikrohama kezdődött.
Tudtam ,hogy ha nem kezdek el beszélni csak rosszabb lesz neki ,ezért elkezdtem mondani amit nekem mondtak ilyenkor.
-Nyisd ki a szemedet! Nézz rám!-utasítottam. Ő nehézségek árán ugyan ,de azt tette amit mondtam neki.
-Jó. Most próbálj meg felállni! De ne ijedj meg. Segíteni fogok. Hozzád fogok érni , rendben?-folytattam. Ő nem nagyon tudta jelezni ,hogy megértette ,de azt tette amit mondtam ,így biztosan tudta mi fog következni. Belekapaszkodott az egyik karomba ,én pedig a másikkal a háta mögé nyúltam és felsegítettem. Odavezettem a falhoz és újra megszólaltam.
-Tedd a tenyereidet a falra és támaszkodj neki! Lélegezz mélyeket! Csak próbálj meg egyenletesen lélegezni. Nem hagyom ,hogy elveszítsd az uralmat a tested felett! Ezt most magadnak kell csinálnod ,de itt vagyok ,nem hagylak magadra ,nem lesz baj. Nincs semmi baj!-mondogattam és vele együtt magamat is nyugtatni próbáltam. Úgy tűnt ,hogy nincs nagy baj ,a remegése kezdett alábbhagyni és a légzése is visszatért a normális tempóba ,csak az üteme volt kicsit rendszertelen. Gyorsan felkaptam egy törölközőt ,és egy üveg vizet aminek a tartalmat az előbb említett tárgyra borítottam. Mielőtt a lány arcához érintettem volna, elmondtam neki, hogy mi fog történni.
-Most megtörlöm az arcodat. Ami a törölközőn van az csak víz ,segíteni fog.
-Oké.-suttogta alig hallhatóan ,de nekem mégis hatalmas megkönnyebbülést jelentett. Letöröltem az arcáról a pánik okozta izzadságot és az odaszáradt könnyeket ,ő pedig hátra fordult. Már nem remegett. A légzése is normális volt, az arca nem vöröslött. Nem lett baj. Megúszta a rohamot. Hirtelen annyira boldog lettem a tudattól ,hogy megmentettem ,hogy nem bírtam megállni. Gyengéden magamhoz szorítottam, ő pedig félve ugyan ,de viszonozta az ölelésemet. Próbált elbújni a karjaim között, bátortalanul belém kapaszkodott és a mellkasomra hajtotta a fejét. A meghitt pillanat viszont nem tarthatott sokáig.