~II

-Vigyázz a Papára ,rendben?-kérdezte ,és mint mindig, most is letörölhetetlen mosoly ült az arcán.
-Rendben Mami.-bólintottam.
-Szeretlek Angyalkám!-mondta ,majd megpuszilta a homlokomat és becsukta az ajtót.
-Én is szeretlek Mami!-kiabáltam ,de már nem hallhatta. Eközben a Papa gázt adott és elindultunk a kórház felé. Én az ablakhoz nyomtam az arcom és nézelődni kezdtem miközben folytak a könnyeim. Nagyon fájt a bokám és fáztam is. Azt akartam, hogy a Mama és a bátyus is velünk jöjjön.
-Hogy van a lábad aranyom?-fordult hátra egy pillanatra a Papi.
-Fáj és olyan vastag.-panaszoltam.
-Mindjárt megnézi a doktorbácsi ,semmi baj.-nyugatott.
-Oké.-mondtam és tovább folytattam a nézelődést azonban a könnyektől nem láttam túl sokat. Ha nem ismertem volna a környéket gondot jelentett volna, így viszont tudtam mikor ,hol járunk. Sorban haladtunk el a házak előtt. Elsuhantunk az óvoda és a közért mellett aztán megálltunk. Pár másodpercet vártunk amíg helyet kaptunk a kocsik között ,aztán mi is megindultunk a többi emberrel együtt a városközpont felé.
-Tegyek be valami jó zenét?-kérdezte a Papa amikor ráfordultunk a főútra.
-Igen!-lelkesedtem és a sírásom is rögtön abbamaradt. Tudta mivel lehet felvidítani.
-És mit?
-Nem tudom Papi ,válassz te!
-Jó.-mosolygott rám a visszapillantóból ,aztán a kesztyűtartó felé nyúlt. Kinyitotta és pár másodperc kotorászás után kivette a választott CD lemezt. Betette a lejátszóba és amint elkezdődött a dal ,ő is énekelni kezdett. Neki volt a legjobb hangja a világon. Főleg amikor az ilyen ,vidéki hangzású dalokat énekelte. Mintha ő is egy tanyasi udvarban állva ,gitárral a kezében , szájharmónikával a szájánál zenélt volna.
-Olyan szépen énekelsz Papi! Én is szeretnék ilyen jól énekelni.-jegyeztem meg.
-Köszönöm Kincsem! De te is fogsz ám így énekelni ,sőt. Még sokkal jobban is.
-Tényleg?-lepődtem meg.
-Még szép! Az én gyerekeimnek a vérükben van a zene. És nincs olyan ami az én kis angyalkámnak ne sikerülne.  Ha hazaérünk el is kezdelek tanítani ,ahogyan a bátyáddal is tettem amikor ilyen kicsi volt ,mint amilyen te vagy.-kacsintott a visszapillantó tükörbe, hogy én is lássam.
-De hát én nem is vagyok kicsi.-kezdtem volna reklamálni ,de ekkor a Papi zihálni kezdett.
-Mi a baj Papi?-kérdeztem aggodalommal teli hangon.
-Dőlj hátra és ne ijedj meg!-hadarta két lélegzetvétel között.
-De miért?! Papi mit fogsz csinálni?!-sipákoltam és két kézzel markoltam az ajtón lévő kapaszkodót.
-Ne kérdezz ,csak csináld!-kiabált rám. Láttam ,hogy sír. Ezelőtt még soha nem láttam ilyennek és soha nem is láttam még sírni és megrémített ,hogy most hallottam a hangjában a félelmet és a fájdalmat.
Hangosan felzokogtam ,mert tudtam ,hogy baj van. De azt tettem amit mondott. Ő remegő kézzel az anyósülés felé nyúlt ,megragadta az alatta lévő kart és hátralökte az ülést. Olyan közel volt hozzám ,hogy úgy éreztem magam mintha egy apró dobozba zártak volna. Én is remegni kezdtem, de én a félelemtől. Hangosan zokogtam ,a Papa pedig fojtott hangon ,hogy ne halljam és ne féljek ,de sajnos tudtam ,hogy mi fog következni. Pedig ő próbálta a nyugodtság látszatát kelteni, de a rángások nem engedték ,hogy eltitkolják mi történik. Egész testében remegett ,levegő után kapkodott az arca pedig egyre pirosabb színben úszott. Ahogy megrándult a karja megrántotta a kormányt. Alig tudott a sávban maradni ,megállni viszont nem volt lehetőség. A bal oldalunkon sorra húztak el az autók ,jobb oldalt pedig az árok húzódott. Mi pedig csak kacskaringóztunk a keskeny sávban. A mögöttünk lévő autós beletaposott a dudába, a Papi pedig egyre jobban koncentrált ,hogy ne rángatózzon a karja és egyenesen tudjon haladni. Az arca kivörösödött a félelemtől, és a koncentráció megizzasztotta. Nem sokkal előttünk már látszott a kanyar ami a partra vitt. Csak odáig kellett volna eljutni ,hogy félre tudjunk állni az út mellett.
-Ne félj! Ha kiérünk a partra megállhatunk és megvárjuk amíg jól leszel!- nyugtattam őt és ezzel együtt magamat is. Egyikőnk sem hitte el amit mondtam ,de a Papa azért bólintott egyet. Nem akarta ,hogy féljek ,de én is éreztem a levegő súlyát. Éreztem a feszültséget amit vágni lehetett volna. Minden másodperc egy órának tűnt. Az idő megfagyott körülöttünk. A félelem uralta a teret és minden egyes lélegzetvétellel egyre erősödött. Csak a hangszóróból éneklő ember nem érezhette. Ő kitartóan dalolt tovább és vidáman pengette gitárja húrjait. A Papa pedig a kormányt szorította és az utolsó sort vele énekelte.
-'What a shame...'-búgta elhaló ,a fájdalomtól megkeseredett hangon. Majd ráborult a kormányra és rándult még egy utolsót ami által előre gurultunk. Pontosan a kereszteződés közepébe.
-PAPAA!!-sikoltottam fel zokogva.
-Sajnálom Angyalom!-lehellte.-Szere...-mondta volna ,de egy hatalmas csattanás megszakította. A robaj egybeforrt az őt követő kínzó némasággal.