~IV

Talán ha akkor tudtam volna mit kell tennem, most minden más lenne. De nem tudtam. Nem tettem semmit. Nem néztem apára. Pedig ha tudtam volna, hogy a halott apám látványa olyan erős pofon lesz az élettől ami vissza repít majd a testembe , akármennyire fájt volna ,ránéztem volna, hogy legalább a családom többi tagját ne veszítsem el. De nem tettem. Így sem úsztam meg a bűntudatot és így sem volt könnyebb életem ,de így nem kellett két olyan ember között felnőnöm akik nem hibáztathatnak mert a szeretet ezt diktálja. Akik csak önmagukban mondhatják ki ,hogy én tettem. Hogy én voltam a hibás. Hogy azzal ,hogy nem hallgattam anyára ,vagy azzal ,hogy hisztizni kezdtem ,apám halálát okoztam. Ha kicsit is érettebb vagy engedelmesebb lettem volna vagy ha kicsit kevésbé lettem volna szerencsétlen ,ha nem hisztiztem volna most élne. Már nem is emlékszem hogyan kerültem olyan gyorsan a kocsiba. Nem tudom miért volt olyan fontos, hogy orvoshoz vigyen apa. Illetve tudom ,de annyira utálom magam ,hogy nem mondom ki. Azzal csak lerombolnám azt amit azóta sem teljesen sikerült újraépítem. Azzal csak lyukat ütnék a húsz év alatt felállított falba. Abba a falba amit ez idő alatt magam és a külvilág közé építettem. Egy burokban éltem amiben azt a koszos levegőt egyedül szívhattam. Azt a koszos levegőt ami egy emberi élettől megfosztó szörnyetegnek jár. Pedig még azt sem érdemeltem meg. Azt sem érdemeltem meg, hogy éljek. Nekem kellett volna meghalni. Nekem aki ellenkezett ,béna volt, hisztizett és aki ezzel megfosztotta az apját az életétől. Nekem aki egy teljes családot tört össze. Elvettem a világtól egy csodálatos embert. Egy apát ,egy férjet ,egy testvért ,egy nagybácsit ,egy unokatestvért ,egy keresztapát ,egy fiút ,egy barátot ,munkatársat vagy éppen ellenséget. És még annyi mindent. Annyi mindentől fosztottam meg a világot. Összetörtem azt a családot akiknek a születésemig minden jó volt. Azt a kis kört akik szerették és tisztelték egymást. Aztán jöttem én. Négy évig rontottam a levegőt aztán elvettem tőlük azt aki az alapja volt az egésznek. Én pedig elkerültem tőlük mert halottnak hittek. Meg is érdemeltem. Ha hazakerültem volna még nagyobb bűntudatban éltem volna. Nem érdemeltem meg, hogy a családom maradéka közt maradjak. A halált érdemeltem volna. A halált apám helyett. Így viszont bűntudatban élek és bátyám apa nélkül nőtt fel az anyám pedig férj nélkül. Én pedig család nélkül és ezt csak magamnak köszönhetem.
Hogy őszinte legyek soha nem kerestem az anyámat vagy a testvéremet. Nem is akarok velük találkozni. Tudom ,hogy szánakoznának és magukban mindenért engem hibáztatnának. Azt kívánnák bár ne léteznék. Bár tényleg meghaltam volna. Bár inkább meg sem születtem volna. Én pedig nem tudnék a szemükbe nézni. Csak rájuk üvöltenék ,hogy nyugodtan mondják ki amit gondolnak és küldjenek el oda ahonnan jöttem és ezzel még a régi szép emlékeket is elrontanám.
Mert tény ,hogy szerettek és az is ,hogy szép életünk volt együtt. Minden emlékemben az idilli kép szerepel és az ,hogy mennyire szerettük egymást. Hogy én mennyire szerettem őket és ,hogy ők mennyire szerettem őket. És számukra ezt a családi képet gyász fedi. Mivel a családi kép félbe tört. Viszont ha tudnák ,hogy a kép miattam tört félbe ,de valójában csak a negyede semmisült meg másképp tekintenének rám.

•IV

Meghallottam a magas ,angyalian csengő végigrázott a hideg és nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Olyan volt mintha a húgom hangját hallottam volna. Hirtelen megint meg akartam ölelni. Olyan erősen a karomba zárni amennyire csak lehetséges anélkül hogy fájna neki. Nem akartam bántani, csak el akartam hitetni magammal ,hogy még egyszer magam mellett tudhatom a húgomat. De akármennyire is próbáltam gondolatban a testvéremmé változtatni ,annál inkább a valóságban ragadtam. Túl erős volt bennem a tudat ,hogy nem láthatom többé. Így inkább csak próbáltam elveszni a jelenben és élvezni az előttem álló két órát. Csak arra a 'köszönöm'-re gondoltam. Arra az angyal által súgott szóra. Olyan gyönyörű volt a hangja mint ő maga. Igen ,gyönyörűnek láttam az arcán lévő vörös égési sebek ellenére is. Sőt. Talán ez volt az ami még szebbé tette.
-Mennünk kell!-szólalt meg Kyle ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.
-Oké.-bólintottam és az ajtó felé indultam ,de még mielőtt kiléptem volna rajta ,vetettem egy utolsó pillantást az angyali arcra. De nem voltam elég gyors ahhoz, hogy Kyle ne vegye észre.
-Mi tetszik benne?-kérdezte.
-Közhelyet akarsz hallani?-kérdeztem vissza miközben vészesen közeledtünk a színpadhoz és a hihetetlen mennyiségű ember alkotta tömeg egyre nagyobbnak és valóságosabbnak tűnt.
-Tőled bármikor!-kacsintott és ebben a pillanatban a teljes közönség kibontakozott előttünk. Az atmoszféra ami 'Island of freedom'-má teszi ezt a helyet minden nyár egy hetén. A színpad melletti kis lépcső mellett már vártak ránk a többiek. Amint megálltunk mellettük ,minket is letámadott a szervezők és hangtechnikusok hada ,hogy még egyszer leellenőrizzék a felszerelésünket ,a mikrofonjainkat és megkérdezzék jól vagyunk e. Miután megállapították ,hogy minden rendben van vagy éppen elvégezték a szükséges apró módosításokat ,felszerelésként a kezünkbe nyomtak egy palack vizet és felküldtek minket a színpadra. Először Will ment fel ,mögötte Woody ,aztán Kyle és végül én is. A tömeg Will érkezése pillanatában felmorajlott. Az első sorok egyfajta küzdőtérré alakultak át. Mindenki előrébb akart kerülni és több helyet akart kiharcolni magának. Tömegverekedésbe kezdett átcsapni pedig még el sem kezdtünk játszani. Előre féltem ,hogy mi lesz ha elkezdjük az első számot. Féltettem a rajongóinkat. Hiszen az első sorba nem véletlen áll be valaki... Ők voltak az a néhány ember akik miattunk jöttek. És nem akartam ,hogy miattam essen bajuk. Nem tudtam volna megbocsájtani magamnak. Még mielőtt legyűrt volna a gondolat ,bólintottam egyet. A srácok értették a jelet és rögtön el is kezdtek játszani. Felcsendültek a Bad Blood első hangjai engem pedig ismét magával ragadott az ismerős érzés. A zene iránti szerelem és a félelem keserédes egyvelege. Az ami egyszerre vonzott és taszított. És ami a rajongók és a többiek biztatása nélkül már rég legyőzött volna. Viszont ma én akartam győzni. Nem hagytam magam eltántorítani. Felemeltem a mikrofont és énekelni kezdtem.

-"We were young and drinkin' in the park..."-harsogtam mire a közönség tombolni kezdett bennem pedig dolgozni kezdett az adrenalin. Újra és újra megborzongtam. Ugyanannyira hihetetlen volt most is ennyi ember elé kiállni, mint az első alkalommal. A közönség hihetetlen volt. Pánikhelyzetből egy pillanat alatt össznépi tánc alakult ki és mindenki olyan boldognak látszott. Mintha hirtelen ellenségekből testvérekké váltak volna. És csak azon tudtam gondolkodni ,hogy ez vajon hogyan és miért lehetséges.

~III

Hirtelen minden elnémult. A csend terjedt ,a zaj távolodott. Minden olyan nyugodt volt. Megszűntek a zavaró színek ,szagok és hangok. Csak a némaság létezett. Minden fekete-fehér lett. Nem volt tudat ,elfogytak a gondolatok. Csak én voltam. Egyedül a fehérségben. Az engem körülvevő láthatatlan burokban. Ültem magam köré szorított kezekkel és elfelejtettem mi az a létezés. Egyszerre tudtam semmit és mindent. Emlékeztem mindenre ,de nem gondoltam a jelenre. Inkább a tudatlanságot választottam. Leengedtem a karjaimat és a fülemre tapasztottam őket. Mintha valami keretbe raktam volna a könnyek szántotta arcomat. Azt az arcot amit már nem éreztem a sajátomnak. Kiszakadtam a testemből és az arcom már nem az enyém volt. Csak egy múltbeli részlet amit kívülről néztem. Néztem az apró ,törékeny kislányt. Az ezer sebből vérző angyalt aki az életéért küzdött. Aki minden egyes pislogás után jobban szenvedett ,hogy nyitva tudja tartani a szemét. Amikor csukva volt a szeme kívülről láttam. Ha nyitva tartotta , mindent amit látott azt én is láttam. Éreztem a szenvedését. Tudtam ,hogy a lelki fájdalom jobban kínozza mint a fizikai teste és lelke kettéválása. Tudtam mert olyankor ez a kettő megpróbált összeolvadni és egy különös harmadik térben lebegve ,valahol a külön öntudat és a fizikai fogyatkozás kereszteződése alatti fájdalmas ,mégis érzéktelen térben mintha két testté váltam volna. Én voltam a múlt ,a jelen és a jövő összegyúrt ,mégis szétszaggatott valósága. Láttam magamat kívülről miközben a testemben voltam. Miközben próbáltam annyira egyesíteni a testemet és a lelkemet ,amennyire szétszakadásuk előtt együtt voltak. Csak magamra koncentráltam mert azt hittem így könnyebb lesz. Pedig nem volt elég az ,hogy minden figyelmemet és erőmet magamra fordítottam és küzdöttem a megnyugvásért. Harcoltam azért ,hogy visszakerüljek abba a testbe ,ahol már soha nem találok megnyugvást. Ahol csak addig lehetek már békében ameddig visszatérek és a rámtörő fájdalomtól ,egy pillanatra a nevemet is elfelejtem. Azután ,hogy megérkeznek a mentők ,talán soha nem egyesülhetek már magammal. Talán kiszorulok a fizikai testemből és ha valós jelenem meg is szűnik ,a földön maradhatok saját szellememként. Talán soha nem ölelhetem már meg a családomat úgy ,hogy ők is tudjanak róla. Lehet ,hogy megérzik ,ha átsétálok rajtuk vagy nézem és minden erőmmel óvom őket ,de akkor sem lehetek itt ,hogy megöleljem őket. Hogy a mama meséit hallgassam ,vagy ahogy a bátyussal addig énekelnek nekem amíg el nem alszom. Talán soha nem rohanhatok már a papa karjaiba.
-Neeeee!-sikoltott fel az elmém.
-A papa. Mi lesz a papával?! Nem halhat meg! Nekem kéne meghalnom. Ő nem érdemli meg. Az én hibám az egész!-üvöltött az agyam. De hang nem volt hallható ,mert a lelkek nem beszélnek ,testemből kiszorulva pedig én sem tudtam. Csak sikítottam és minden erőmmel azon voltam ,hogy ne a papa felé fordítsam a fejem. Nem akartam látni mit okoztam. Bár hallgattam volna a mamára. Akkor most ,igaz tudatlanabban és tapasztalatlanul ,de boldogan élhetnék egy egyszerű és boldog életet. Egy olyan életet ahol nem küzdök a testem és a lelkem távolságával. És ahol körülvesz egy szerető család.

•III

-Danny! Három perc múlva...-rontott be Kyle ,de amint meglátta mi történik félbehagyta az elkezdett mondatot és inkább máshogy folytatta.-Hőő! De ugye azért nem vagy annyira részeg, hogy ne tudj énekelni?
-Sajnálom.-mondtam a lánynak aztán a macska-ember felé fordultam.
-Először is...-kezdtem és kedvesen bemutattam neki.-Másodszor pedig, még nem vagyok részeg.
-A koncert után már nem így lesz. -kacsintott, aztán a lány felé fordult. Kérdőn nézett rám ,majd mivel nem kapott választ a nézésében elrejtett kérdésére, az új 'vendégünk' felé fordult és  zavartalanul megkérdezte amit gondolt.
-Szia!- kezdte ,hogy kedvesnek tűnjön.-Ki vagy és ,hogy kerülsz ide?-vigyorgott rá. Szegény lány nem tudta ,hogy ez még Kyle aranyos verziója volt. Így lehajtotta a fejét és könnyezni kezdett. Olyan volt mint egy aranyos kislány ,aki elejtette a fagyiját. Olyan akit lehetetlen nem akarni megvigasztalni. Nem olyan akihez csak azért mész oda mert szánalmasan fest ,hanem akit kedved támad addig ölelni ,amíg annyira boldoggá nem teszed ,hogy soha többet nem lesz szomorú. És én sem tudtam ellenállni neki, így odaléptem mellé és átkaroltam a vállátt. Ő csak szipogva felnézett rám ,de amikor meglátta a lába előtt térdelő Kyle-t megriadt és menedéket keresve a karjaim közé bújt. Be kell ,hogy valljam , egyáltalán nem bántam. Sőt. Hálás voltam a szakállasnak amiért megijesztette. De sajnos az idő ellenünk játszott így el kellett engednem. Eltoltam magamtól és mélyen a tekintetbe fúrtam a sajátomat. Szívem szerint megcsókoltam volna. De nem volt hozzá elég bátorságom, így inkább csak suttogni kezdtem.
-Várj meg itt ,rendben?-kérdeztem ,Ő pedig csak bólintott egyet. Ekkor jöttem rá ,hogy még nem is hallottam beszélni.
Reméltem ,hogy nem az lesz az első amit a szájából hallok ,hogy elküld a francba. És a jelek szerint Kyle is mert elé lépett és a szemébe nézve bocsánatot kért tőle.
-Sajnálom ,hogy bunkó voltam ,és megijesztettelek ,nem ez volt a szándékom. Remélem találkozunk még.-mondta és óvatosan megölelte. Egyszerre volt kínzó és vicces látvány. Fájt mert azt akartam ,hogy csak én kelljek neki és más ne ölelgesse ,de azért mosolyt csalt az arcomra, hogy a macskákon (és az alkoholon) kívül is létezik dolog ami Kyle szívét meglágyítja. Keserédes pillanat volt ,de abba nem gondoltam bele , hogy az addig leélt évei alatt nem csak ,hogy megölelni is megölelték már ,de a szája sem felfedezetlen terület. Többe pedig belegondolni sem mertem ,mert nem akartam a koncert előtt egy perccel elájulni. Inkább csak bámultam ahogy Kyle elengedi őt. Nem akartam menni , semmi kedvem nem volt itthagyni, mert féltem ,hogy mire visszaérünk már nem lesz itt. És féltem a saját gondolataimtól. Attól ,hogy ilyen hamar kötődni kezdtem valakihez, aki még egy szót sem szólt hozzám ,és akinek még a nevéről sem volt fogalmam. Megrémített ez az oldalam ,mert addig úgy hittem nincs ilyenem. Nem is érettem ,hogy hogyan eshet valaki olyan első látásra szerelembe ,aki teljesen biztosan állítja ,hogy nem létezik és értelmetlennek tartja az egészet. Lehet ,hogy csak az izgalom tette az egészet. Talán csak azért vettem észre mert tudat alatt is szimpatizáltam vele ,amiért egy cipőben járunk. De egy biztos. Nem tudtam betelni vele. Akármeddig tudtam volna nézni a különleges arcát ,a gyönyörű szürkés szemeit és a tökéletességét. De nem tehettem ,mert az idő mást akart. Így inkább csak odaléptem hozzá és a füléhez hajoltam.
-Szeretném ha pihennél. Jobban leszel tőle.-súgtam mire ő is a fülem felé hajolt. Erre a mozdulatára megfeszültem. Pár pillanat múlva megéreztem meleg leheletét is csupasz nyakamon ,mire először megfagyott bennem a vér és a szívem kihagyott egy ütemet ,majd olyan melegség áradt szét a testemben amilyet azelőtt még soha nem éreztem. És abban a pillanatban megszólalt...