~III

Hirtelen minden elnémult. A csend terjedt ,a zaj távolodott. Minden olyan nyugodt volt. Megszűntek a zavaró színek ,szagok és hangok. Csak a némaság létezett. Minden fekete-fehér lett. Nem volt tudat ,elfogytak a gondolatok. Csak én voltam. Egyedül a fehérségben. Az engem körülvevő láthatatlan burokban. Ültem magam köré szorított kezekkel és elfelejtettem mi az a létezés. Egyszerre tudtam semmit és mindent. Emlékeztem mindenre ,de nem gondoltam a jelenre. Inkább a tudatlanságot választottam. Leengedtem a karjaimat és a fülemre tapasztottam őket. Mintha valami keretbe raktam volna a könnyek szántotta arcomat. Azt az arcot amit már nem éreztem a sajátomnak. Kiszakadtam a testemből és az arcom már nem az enyém volt. Csak egy múltbeli részlet amit kívülről néztem. Néztem az apró ,törékeny kislányt. Az ezer sebből vérző angyalt aki az életéért küzdött. Aki minden egyes pislogás után jobban szenvedett ,hogy nyitva tudja tartani a szemét. Amikor csukva volt a szeme kívülről láttam. Ha nyitva tartotta , mindent amit látott azt én is láttam. Éreztem a szenvedését. Tudtam ,hogy a lelki fájdalom jobban kínozza mint a fizikai teste és lelke kettéválása. Tudtam mert olyankor ez a kettő megpróbált összeolvadni és egy különös harmadik térben lebegve ,valahol a külön öntudat és a fizikai fogyatkozás kereszteződése alatti fájdalmas ,mégis érzéktelen térben mintha két testté váltam volna. Én voltam a múlt ,a jelen és a jövő összegyúrt ,mégis szétszaggatott valósága. Láttam magamat kívülről miközben a testemben voltam. Miközben próbáltam annyira egyesíteni a testemet és a lelkemet ,amennyire szétszakadásuk előtt együtt voltak. Csak magamra koncentráltam mert azt hittem így könnyebb lesz. Pedig nem volt elég az ,hogy minden figyelmemet és erőmet magamra fordítottam és küzdöttem a megnyugvásért. Harcoltam azért ,hogy visszakerüljek abba a testbe ,ahol már soha nem találok megnyugvást. Ahol csak addig lehetek már békében ameddig visszatérek és a rámtörő fájdalomtól ,egy pillanatra a nevemet is elfelejtem. Azután ,hogy megérkeznek a mentők ,talán soha nem egyesülhetek már magammal. Talán kiszorulok a fizikai testemből és ha valós jelenem meg is szűnik ,a földön maradhatok saját szellememként. Talán soha nem ölelhetem már meg a családomat úgy ,hogy ők is tudjanak róla. Lehet ,hogy megérzik ,ha átsétálok rajtuk vagy nézem és minden erőmmel óvom őket ,de akkor sem lehetek itt ,hogy megöleljem őket. Hogy a mama meséit hallgassam ,vagy ahogy a bátyussal addig énekelnek nekem amíg el nem alszom. Talán soha nem rohanhatok már a papa karjaiba.
-Neeeee!-sikoltott fel az elmém.
-A papa. Mi lesz a papával?! Nem halhat meg! Nekem kéne meghalnom. Ő nem érdemli meg. Az én hibám az egész!-üvöltött az agyam. De hang nem volt hallható ,mert a lelkek nem beszélnek ,testemből kiszorulva pedig én sem tudtam. Csak sikítottam és minden erőmmel azon voltam ,hogy ne a papa felé fordítsam a fejem. Nem akartam látni mit okoztam. Bár hallgattam volna a mamára. Akkor most ,igaz tudatlanabban és tapasztalatlanul ,de boldogan élhetnék egy egyszerű és boldog életet. Egy olyan életet ahol nem küzdök a testem és a lelkem távolságával. És ahol körülvesz egy szerető család.