~IV

Talán ha akkor tudtam volna mit kell tennem, most minden más lenne. De nem tudtam. Nem tettem semmit. Nem néztem apára. Pedig ha tudtam volna, hogy a halott apám látványa olyan erős pofon lesz az élettől ami vissza repít majd a testembe , akármennyire fájt volna ,ránéztem volna, hogy legalább a családom többi tagját ne veszítsem el. De nem tettem. Így sem úsztam meg a bűntudatot és így sem volt könnyebb életem ,de így nem kellett két olyan ember között felnőnöm akik nem hibáztathatnak mert a szeretet ezt diktálja. Akik csak önmagukban mondhatják ki ,hogy én tettem. Hogy én voltam a hibás. Hogy azzal ,hogy nem hallgattam anyára ,vagy azzal ,hogy hisztizni kezdtem ,apám halálát okoztam. Ha kicsit is érettebb vagy engedelmesebb lettem volna vagy ha kicsit kevésbé lettem volna szerencsétlen ,ha nem hisztiztem volna most élne. Már nem is emlékszem hogyan kerültem olyan gyorsan a kocsiba. Nem tudom miért volt olyan fontos, hogy orvoshoz vigyen apa. Illetve tudom ,de annyira utálom magam ,hogy nem mondom ki. Azzal csak lerombolnám azt amit azóta sem teljesen sikerült újraépítem. Azzal csak lyukat ütnék a húsz év alatt felállított falba. Abba a falba amit ez idő alatt magam és a külvilág közé építettem. Egy burokban éltem amiben azt a koszos levegőt egyedül szívhattam. Azt a koszos levegőt ami egy emberi élettől megfosztó szörnyetegnek jár. Pedig még azt sem érdemeltem meg. Azt sem érdemeltem meg, hogy éljek. Nekem kellett volna meghalni. Nekem aki ellenkezett ,béna volt, hisztizett és aki ezzel megfosztotta az apját az életétől. Nekem aki egy teljes családot tört össze. Elvettem a világtól egy csodálatos embert. Egy apát ,egy férjet ,egy testvért ,egy nagybácsit ,egy unokatestvért ,egy keresztapát ,egy fiút ,egy barátot ,munkatársat vagy éppen ellenséget. És még annyi mindent. Annyi mindentől fosztottam meg a világot. Összetörtem azt a családot akiknek a születésemig minden jó volt. Azt a kis kört akik szerették és tisztelték egymást. Aztán jöttem én. Négy évig rontottam a levegőt aztán elvettem tőlük azt aki az alapja volt az egésznek. Én pedig elkerültem tőlük mert halottnak hittek. Meg is érdemeltem. Ha hazakerültem volna még nagyobb bűntudatban éltem volna. Nem érdemeltem meg, hogy a családom maradéka közt maradjak. A halált érdemeltem volna. A halált apám helyett. Így viszont bűntudatban élek és bátyám apa nélkül nőtt fel az anyám pedig férj nélkül. Én pedig család nélkül és ezt csak magamnak köszönhetem.
Hogy őszinte legyek soha nem kerestem az anyámat vagy a testvéremet. Nem is akarok velük találkozni. Tudom ,hogy szánakoznának és magukban mindenért engem hibáztatnának. Azt kívánnák bár ne léteznék. Bár tényleg meghaltam volna. Bár inkább meg sem születtem volna. Én pedig nem tudnék a szemükbe nézni. Csak rájuk üvöltenék ,hogy nyugodtan mondják ki amit gondolnak és küldjenek el oda ahonnan jöttem és ezzel még a régi szép emlékeket is elrontanám.
Mert tény ,hogy szerettek és az is ,hogy szép életünk volt együtt. Minden emlékemben az idilli kép szerepel és az ,hogy mennyire szerettük egymást. Hogy én mennyire szerettem őket és ,hogy ők mennyire szerettem őket. És számukra ezt a családi képet gyász fedi. Mivel a családi kép félbe tört. Viszont ha tudnák ,hogy a kép miattam tört félbe ,de valójában csak a negyede semmisült meg másképp tekintenének rám.