~V

"Ültem a hintában és fejemet hátra hajtva tiszta szívemből nevettem. Közben lábaimat lóbáltam ,hogy még magasabbra repüljek ,de haszontalan volt mert mögöttem álló bátyám hajtotta a kis láncra rögzített szerkezetet mely az örömöm tárgya volt. Akkoriban ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A kertben álló hatalmas tölgyfa egyik vastag, kinyúló ágára rögzített gumiabroncs volt minden második gondolatom tárgya. Az óvodában is volt ugyan hinta ,de az közel sem volt olyan mint a miénk. Az csak egy unalmas fém rudakból álló rakás volt. Ez pedig maga a móka. Legalábbis nekem. És persze Bátyusnak is. De neki csak addig , amíg én rá nem jöttem milyen jó játék is ez. Attól fogva csak állt mögöttem és lökött. Én pedig önző módon soha nem kérdeztem meg ,hogy ő szeretne e hintázni. Ő soha nem kérte én meg soha nem adtam át neki. Ha most ott itt lehetne... Soha többet nem is akarnám ,hogy lökjön. Csak nézném ahogy ő szórakozik és boldog lennék amiért láthatom az örömét."

Végre eljött az április. Hónapok óta számoltam a vissza addig a bizonyos napig. Egészen pontosan a tizennegyedik napjáig. Bár nem vagyok egoista ,de hónapokig vártam a születésnapomra. Ugyanis végre betöltöttem a huszonegyedik életévemet. És hogy miért volt ez különleges? Mert végre nagykorú lettem. Eszerint az elamerikaiasodott különálló dél-afrikai metropolisz szintre felhúzott kisvárosban is elismerték ,hogy már egyedül is képes voltam dönteni magamról. Így pedig semmiféle kötelezettséggel nem járt a 'családom' felé az ,hogy leléptem. Mármint afelé a család felé akik a baleset után magukhoz vettek és később ugyan árvaházba adtak ,de tudom ,hogy ők is szerettek. Csak éppen nem engedhették meg maguknak ,hogy negyedik gyerekként neveljenek. Így lemondtak rólam. Én pedig egy pillanatig sem haragudtam rájuk és részben miattuk is maradtam itt eddig a napig. Azért ,hogy ne nekik kelljen elszámolni velem és ne őket vádolják az eltűnésem miatt. Ugyanis most már teljesen tiszta szívvel mehetek el innen , anélkül hogy bárkinek kéne róla szólnom. És meg is fogom tenni. Ma este.

A kezemben perselyemet szorongatva huppantam le a hideg padlóra. Óvatosan felpattintottam a fedelét és kiborítottam a tartalmát. Mindent amit négy éves korom óta összekapartam. Egyesével szettem össze a papír bankókat ,majd az aprópénzt is. Meglepve állapítottam meg ,hogy sokkal több pénz lapult abban a kis dobozban mint amennyire számítottam. Aztán amikor már az egész kupacot visszapakoltam a helyére megpillantottam egy megsárgult papírcetlit. A lehető legfinomabban fogtam meg hogy még véletlenül se szakítsam szét. Torkomban dobogó szívvel széthajtottam így a szemem elé tárult a kissé elfolyt ,de még így is tökéletesen olvasható jellegzetes kézírás. Csupán egy szó szerepelt rajta ,de amint elolvastam szememet ellepték a könnyek. Visszahajtogattam a papírt úgy ahogyan rátaláltam és a zsebembe süllyesztettem. Rácsaptam a perselyre a tetejét és visszaraktam a helyére. Megragadtam ősrégi ,szeretett kabátomat és beleléptem agyonhordott bakancsomba, majd sietve magamra rángattam a kezemben tartott ruhadarabot. Egy pillanattal később már nem voltam a szobában. A lépcső felé indultam és annyira biztos voltam a dolgomban mint még soha. Kirohantam az épület ajtaján ,de magabiztosságom ellenére is elfogott a jól ismert rettegés. Nem tudtam jó irányba megyek e és ,hogy helyesen cselekszem e ,de nem tudtam megállni. És nem is akartam.